Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 4. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: Vallás és kreativitás

kallja, hanem - a renyhe gyöngék módja szerint — kapkodó zavarba jön s összekeveri maradék bizonyosságát ai kor relativizált értékeivel, s ebből se-füle-se-farka, valamiféle karakter nélküli felekezeti sablon „jön ki”, amikor félelmében elmossa a biztos szavakat s a bennük rejlő ítéletet, s inkább némán bólogat, mint hangosan téved, szóval, amikor hitetlenségünk túlcsap a hitünkön - akkor a keresztény teljesség körképe helyett egy- egy képszeletet vizsgálunk: a hivatást, a méltóságot, a kreativitást, stb. Mintha az analitikus nyelvet az egység nyelve helyeit beszélnék! De jól van ez így. Majd ha újra megleltük az egység paradicsomi (költői?) nyelvét, s az egész megpillantásához szükséges látószöget, akkor teljest mondunk részleges helyett. Most szeletekből rakjuk ki az egészet, de már fölsejlik az egyház legjobbjaiban az „új egész" panorámája is.

A kretivitás - teremtőerő. A keresztény „gyakorlatból" magától értődve következik. Az átélt „krisztusiból", hétköznapjainkból éppen úgy, mint ünnepi óráinkból. Az életünk gyökeréhez leszálló Lélek akaratából és működéséből. És nem talán, esetleg, olykorolykor, bizonyos föltételek mellett, hanem mindig és mindenkiben. Azt is mondhatnánk, hogy a keresztény vallás nem más, mint kreativitás. Ha nem az, akkor baj van. Akkor a vallás csak védelmi (önvédelmi) lelki szkafander, lélektani szerkezet, mely néhány jól bejáratott mozdulatra képes, de újjáalakulni, megújulni nem s inkább rideg egyformaság jellemzi, mint teremtőerő. Mit teremt bennünk ez a készség, s mit teremt a világban? Honnan jön s ki táplálja? Mire készteti az embert?

A kreativitás forrása az, aki az életnek is forrása, Jézus Krisztus. Aki teremtett és a világóra utolsó kettyenéséig teljes életre mozgósít, azaz megszentel. Aki „elküldetett", hogy Leikével „megtanítson mindenre" bennünket s ezáltal teremtésre hangoljon. Arra, hogy forgassuk a minákat, hasznosítsuk és szaporítsuk, vagyis tegyük a iát, művekben támasszunk értékeket az üdvösség evilági „zónáiban". Aki az elrontottat, a zsákutcába futottat, az elmorzsolódott életerőt, a kibicsaklott és megmerevedő, tehát pusztulásra ítélt állapotokat hozza helyre, a természettörvények könyörtelenségét meghaladja, magába tudja fogadni a mindenséget és ót tudja lelkesíteni, mert az is Ö utána sóvárog, amit — jobb szó híján — anyaginak mondunk, tehát vaknak, öntudatlannak, meg nem termé- kenyítettnek; a kreativ embernek éppen ezzel az anyaggal van dolga, beléhelyezi kreativitásának lelkét, Urának mintájára, lay lesz minden, az ember is Alkotójában újjá. Ho- qyan is lehetne másban, másképpen? A Lélek teremtő erőket szabadít föl „teremtettben". Egyszerre teszi őt őseredetivé és ugyanakkor holnapivá, életté és örökéletté emelve a puszta létezést. Ahogy „egynek bűnbeesése következtében egy miatt jutott uralomra a halál, mennyivel inkább uralkodnak az egy Jézus Krisztus által az életben azok, akik a kegyelem és a megigazulós.. . ajándékát kapják" (Rám 5,17). Hogyan uralkodnak? önmagukat átengedve a szüntelen teremtésnek, s kifejezetten a világ, a természet, a szellem, az élet fönntartásáért.

Krisztusból olyan élet árad szét, amely nem ismer sem időt, sem helyet, sem határokat. ,.Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön. Menjetek el tehát és tegyétek tanítványaimmá az összes népeket... Tanítsátok őket... Én veletek vagyok mindennap a világ végéig" (Mt 28,18—20). Világos beszéd. „Tanítsátok őket", mintha azt jelentené, teremtsétek újjá őket; „Én veletek vagyok" az utolsó percig, tehát általam, bennem teremtsétek újjá őket. „Égen és földön"; nincs választóvonal az erők világában, Krisztus egységesítő hatalma alatt nincs evilági és túlvilági, itt, ezen a földön, közöttünk és bennünk csírázik ki és lombosodik Isten országa és az ország erdeje. S ha van választó- vonal, akkor azt csak tompa érzékszerveink húzzák mea. azaz nem haMiuk a haM'Wo*- lant. nem látjuk a láthatatlant, nem tudjuk kimondani a kimondhatatlant, ám ettől ezek még vannak, sőt, ezek vannak leginkább! De Krisztusban látni lehet, szavaiból kihallat- szik. Benne ki van mondva mindaz, ami túl esik érzékszerveinken. Benne lenni tehát any- nyi, mint a kreativitás magjában lenni; magasságában észrevenni és megismerni a világ vágyakozását és szegénységét, mélységében pedig beteljesíteni e vágyakozást, alkotni ebben a szegénységben. Ha szabad így mondani, az emberi alkotásban — bármifélében! — nem Krisztus a téma (ha mégis, akkor „neki" is alá kell szállnia a tárgynak, mint lehetőségnek enqedelmes és várakozó mozdulatlanságába, hogy megszülessék), Ő csak a „keret", a „plattform", az alkotás mélysége, amit az alkotó sejt, de beláthatatlan, és csak az alkotás folyamatában lesz egyre inkább ismert; az alkotó nagy témája a teremtett lesz, teljes, vaskos, pirkadati és elszürkült, romboló és épülő magányosságában, egyetlen valóságában — Krisztus, a „krisztusi” előterében, aki nem szégyell háttérré, a teremtés zajos esetlegességeinek hátterévé válni. De ez a háttér így is, a lét drámájának színfalaiként is „Szentlélekkel eltelt” (Lk 4,1), s akire — a színfal-Krisztus mögötti, még mélyebb sötétből, Istenből — szózat ereszkedett: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem" (Mk 1,11). Ha ez a hang ma mór vaslemezek dörömböléseként hallatszik is, nem számít; tudjuk, ki mondta, kinek.

229