Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 4. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: Vallás és kreativitás

Miben vagyunk a Teremtő teremtő-társai? Mindenben, ami a Semmin kívül van. Pál apostol kiegészíti szenvedéseivel azt, amivel „Krisztus szenvedése híjával van”. A teremtő embernek a látott világ kéz-közeiébe esik, a nem látott világ pedig lélekközelébe;

teremtésének tárgya mindkettő. A látott világ nem több lesz azáltal, ha megkísérli „elfödni" a nem látottat, hanem kevesebb; a látott világ igazi tovább-teremtése ezért csak a láthatatlan világ „bevonásával" eredményes, mert nemcsak az ember, hanem a világ is meg akar újulni, ami nem „tatarozást” jelent, hanem — a szó szoros értelmében —

újjászületést, újonnan megszületést a szellemben. Mivé? „Új eget és új földet láttam.

Az első ég és az első föld ... elmúltak.” Igen, elmúlnak, ahogy a teremtés alanya, az ember és univerzum őrzi egymáson, egymásban a teremtő tevékenység izzó nyomait, „régi föld és régi ég” hordja magán áldott vagy átkozott beavatkozásunk barázdáit, elménk, kezünk, energiánk jegyeit, amiknek végül is a hit adja meg a szándékát, a szeretet pedig alakító forróságát. De elmúlnak, mert egy még valóságosabb teremtésnek, a helyreállítottnak kell helyet adjanak, a töredelem árán összeforrasztottnak, a tökéletes szeretet Jeruzsálemének: „S akkor a trónon ülő megszólalt: „Lásd, újra teremtek mindent!”... Azután folytatta: „Beteljesedett!...” (Jel 21,1—6). íme, a kreativitás magányos fönsége. ölbe ereszkedik előtte minden kéz, becsukódik minden prófétikus száj, elnyugszanak a gépek, eszközök, dinamizmusok, mert megjelenik a Szent, Aki mérhetetlen elevenségével minden lesz mindenben.

Aki kér, kap. Aki keres, talál. Aki zörget, annak ajtót nyitnak. Mert „megadja meny- nyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,12). Ez a Lélek nyitja ki a fület, a szájat, az értelmet, a képességeket, az egész embert ez teszi figyelmessé, gyorssá, lendületessé, szelíddé és határozottá, fölismerővé és teremtővé, hogy meghallja „mindazt, ami a világ teremtésétől fogva rejtve volt” (Mt 13,35). Ez a titok nem művet, hanem életet követel. A keresztény ember tehát nemcsak, és nem is elsősorban a műre összpontosít, hanem az életre, mely a mű „"burka", de mindenekelőtt a szentség „helye”; a létre, s benne arra, aminek Jézus mondta magát: az útra, az igazságra, az életre. És nemcsak abban az értelemben, hogy egyedül általa, élete igazsága szerint juthatunk el az üdvösségre, hanem abban az értelemben is, hogy az ember útja sem lehet igazán út, ha nem emlékeztet, nem azonosul a Krisztuséval, lett légyen akár más hitűekről szó, hogy minden igazság az ő végső igazságára irányul, s hogy maga az élet is csak any- nyiban élet, amennyiben mint valami óriási kötényből, belőle szóródott szét. Krisztus nem csinált abból titkot, hogy kizárólag Izrael népéért jött el, de abból sem, hogy a világ dolga az: Izrael új népévé legyen, vagy Egyházzá; így minden nem-keresztény annyiban „egyháztag”, amennyiben Jézus Krisztust, a „jézusit” a lét alapjának, tehát az élet tartalmának fogadja el. A „jézusi” gyümölcse mindenekelőtt az az élet, amely Őt tükrözi a világba, az emberek között és arra indít, hogy mások is ezt a mű-számba menő életet éljék, utat járják, igazságot teremjék. Az ilyen élet merő kreativitás lesz, amely másoknak nyílik ki, másoknak növeli életerejét, amelyet „ellenőrizhetően és tapinthatóan" betölt a Lélek, amelyet nem lehet a kétkedők kedélytelen relativizmusával rajtakapni az ellenkezőjén, amely megdöbbenti a farizeus okvetetlenkedőket, mivel a titka titoktalansá- ga, amely ezrekbe oltja a teremtő élet megszentelt türelmetlenségét, folytonosságát és okos módszereit. Minthogy minden mű-ként jön ki a kezéből, közömbös, hogy marad-e utána könyv, alapítvány, műkincs vagy gondolatrendszer; ő a világon dolgozott. Még pontosabban, az életen.

Miért teszi ezt, és egyáltalán, mi az, hogy „a világon”? Azért dolgozik a világon, hogy megváltoztassa. Jobbá tegye. Az életen, hogy krisztusibbá, vagyis igazabbá, méltóbbá, szebbé tegye. A világon, azaz önmagán és azoknak az életén, akiknek — így vagy úgy — a világon van a keze, a tekintete. Nem „blöff” ez? Vizsgáljuk meg ... A világ akkor lesz jobb, ha melegebb lesz benne, igazságosabb és szellemibb ... A világ sosem lesz jó, vagy jobb, szólnak ránk. A világ nem — vagy nemcsak — önmagunk, hanem kegyetlen külső erők és belső bomlások küzdőtere. A világ nem önmagunk, hanem pálya. Útkereszteződés. Kőerdő vagy dzsungel. Az állandó halál, a folyamatos haldoklás színtere. Nagy sötétség kevés világossággal. Manapság egyre növekvő sötétség. Mit tehet itt néhány kreatív jó-ember? ... A világ, állítjuk, nem „belőtt” senkiföldje, ha néha az is a látszat. A világ az ember bedőlt kerítésű kertje. Teljesen mindegy, hogy „az adott” pillanatban „átok-földjének” (T. S. Eliot) látszik, teljesen mindegy, hogy mi róla a véleményünk: egyik percről a másikra paradicsom is lehetne, még akkor is, ha csak az Utolsó Villanás után lesz az; lehetne előbb is. Az ember mindig — boldogtalanul is — boldog akart lenni benne, ösztönösen is, tudatosan is, tehát teljes erejéből, A világ lehet füstöl230