Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Betű, szellem, karizma
tudták, hogy az írott betű és az Isten szava között különbség van. Nem hiányzott a meggyőződés, hogy a mérték az Isten szava, ahhoz kell visszamenni, nem a Szentírás betűjéhez. De a probléma megmaradt, mert el kellett dönteni, hogy az Isten szava hogyan viszonyük a Szentírás betűjéhez, és hogy a betűből ki olvassa ki a kinyilatkoztatott szót. Az egyházi tanítóhivatal a Szenlélektől kapott karizmára a krisztusi felhatalmazásra hivatkozott és a hagyományra támaszkodva követelte magának az irányítás jogát. Ezt az egyház elvben el is ismerte, de a tévtanok, a szakadások és a korszerűtlen intézkedések igazolják, hogy az igazság keresésének, az Isten akaratához való igazodásnak küzdelmes emberi útja megmarad. Minden kornak feladata marad, hogy a betűt, a szellemet és a karizmát összeegyeztesse. Az összhang keresése Jacob Kremer bécsi biblikus teológus nemrég hatalmas tanulmányban fejtette ki, hogy Szent Pál a maga idejében mit akart mondani előbb idézett kijelentésével: a betű öl, a lélek pedig éltet.2 Az apostol azt tanúsítja, hogy az élő egyház egyaránt ki van téve a betű beszűkítő hatásának és a Szentlélek szabadságot, lendületet sugalló hatásának, s ha a megváltás munkálója akar lenni, akkor jogi kötöttségei mellett nem szabad elfelejtkeznie a karizma áldásairól. Pál apostol azonban az Ószövetséggel szemben még az új kinyilatkoztatás szócsöve volt, ezért nála a szabadság szélesebb körben érvényesült. Az egyház már olyan kinyilatkoztatást kapott, amely az apostolok korával lezárult, s amelyet az egyház csak egyetemes hitében hordoz tévedhetetlenül. Ezért egyes esetekben az értelmezés nehézségei fájdalmasan jelentkezhetnek. Yves Congar rámutat arra, hogy a kereszténység lényegében áthagyományozott vallás, hiszen konkrét történelmi előzményekre épül.2 De az eredeti intézményt később mindig sajátos kulturális, gondolkodási és nyelvi formák között élik meg. Az egyház a maga örökségét különféle viseletekbe öltözteti. Tagjai között vannak hősök és nyárspolgárok, veteránok és megalkuvók, engedelmesek és kritizálok, nagy szellemek és korlátozott egyének. Ugyanez áll a vezetőkre is. A világ felé való fordulás, a kor szellemével való birkózása sem egyforma. Itt elég összehasonlítani a 18. és 19. század egyházát korunk beállítottságával. A régi monolitikus egység helyére lépett a különbözőségek feszültsége és a gazdagság keresése. A feltétlen rendszer ereje megdőlt, mind a teológiában, mind a filozófiában. Az élet sokrétű, ma nemcsak a tanítás, hanem a hit hallgatóját, az embert is elemezzük, s így tekintünk vissza az elmúlt századok kereszténységére is. A kereszténység és az egyház önmagában abszolút igényű: az ember személyes életét és végső célját tekinti, nem pedig ezt vagy azt földi igényei vagy jogai közül. Ezért valójában minden kor és minden kultúra o magáévá teheti. De az ember az abszolút érvényű kereszténységet is megélheti partikuláris módon. A történelem igazolja, hogy hellyel-köz- zel a társadalomban és az államban ideológiai célt is betöltött: az uralkodó kultúra értékskáláját irányította vagy a berendezkedést szakralizálta. A rend és a nyugalom őre akart lenni, s Isten országát külsőleg is konkretizálni akarta. Ezek a vonások kimutathatók mind a katolikus, mind a protestáns „államvallásokban”. A következmény aztán, főleg az európai kereszténységben a polgári világnézet és vallásosság lett, ami sok esetben nyárspolgári vallásosság képét is mutatta. Ennek a polgári világnézetnek a kritikáját Karl Barth kezdte meg4, s utána sokan folytatták, nem egyszer a Marx-féle valláskritika bevonásával. Elágazásai között lehet találni a teológia társadalomkritika szerepét, a politika teológiáját, a felszabadítás teológiáját stb. Barth abban látja a vallási tanítás ideologizálását, hogy az ember az evangéliumot saját hasznára akarja fordítani. A rend, a fegyelem, az önvédelem fenntartására, terveinek, sikereinek, hírnevének gyarapítására. Amit Isten kinyilatkoztatott, arra az ember nem néz fel, hanem lefoglalja magának, titkait meg akarja oldani, kedve szerint alakítja, vagyis olyan vallást készít, amely nem hoz neki kellemetlenséget, s amelynek birtokában igaznak, gazdagnak, biztosnak érzi magát. Isten az emberi berendezkedés védője és az életforma szentesítője lesz. Ebből érthető, hogy az újkor missziós tevékenysége akárhányszor szétvert régi kultúrák romjain az „európai kereszténységet" akarta felépíteni. Valóban a törvény és a lelkűiét összefüggésében mindig könnyebb volt szabályokat alkotni, vagy a meglevő előírásokat tovább bonyolítani, mint az embereket személyesen elvezetni Isten szeretetére és az önkéntes gyermeki hódolatra. Nem hiányoznak a példák arra vonatkozólag sem, hogy a törvény szigorát éppen ott emlegették legtöbbet, ahol hiányzott a radikális evangéliumi szellem, amely bízott a kegyelemben és a szeretet erejében. A jel és a jelentés vonalán sokszor veszélyt ielentett a szertartások és a külsőségek szaporítása, Krisztus a kegyelmet jelekhez, egyházi cselekményekhez kötötte, de nem mentesített a hit követelményétől és a lelkűiét formálásától. Ezek nélkül a cselekmény inkább csak
