Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Betű, szellem, karizma
a varázslat benyomását kelti. Ahol pedig a vezetők nem Krisztus nyomában járó pásztoroknak, hanem csak a hatalom birtokosainak mutatták magukat, ott elkerülhetetlen volt az ösz- szeütközés a szeretet és az engedelmesség között. Az azonosság és a fejlődés vonalán is akadt elég eltolódás. Az egyháznak meg kell őriznie lényegét, tanítása, kegyelmi rendje, belső struktúrája csak az lehet, amit Krisztustól kapott az apostolokon keresztül. De ugyanakkor figyelnie kell az idők jeleit is, hiszen a mindenkori ember üdvösségét kell munkálnia. Az evangéliumot úgy kell hirdetnie, hogy minden nemzedék lelkében visszhangra találjon. A túl konzervatív és a túl radikális egyformán valamilyen általa felállított betűhöz ragaszkodik, nem Krisztus szelleméhez. Ma az evangélium dokumentálását, főleg az ifjabb nemzedék körében, megnehezíti a misztérium-érzék hiánya. A természettudományos gondolkodás módszerét át akarják vinni a természetfölötti dolgokra is. Azonkívül ma már az emberi kultúra széles körben magáévá tette a kereszténység eszméit, főleg az erkölcsiség, az emberi méltóság, az emberi jogok, az igazságosság és a szeretet követelményei terén. Ezért sokan úgy látják, hogy lehet keresztény módon élni egyház nélkül is. Ennek olyan megfogalmazást is adnak, hogy Krisztus igen, egyház nem. Ennek oka az, amit ugyancsak Congar a mai pszichológia kifejezésével a ,,represszió-élmény visszautasításának" mond.5 A dogma, a törvény, a szabály, a tekintély csak terhet jelent, az evangélium Krisztusát ellenben lehet egyénileg értékelni és magyarázni, s akkor azért lelkesedem, amit magam találtam ki. A jellem naqyságát különben sem magasabb normákhoz való alkalmazkodásban látják, hanem abban, hogy őszintén kifejezzék azt, amit éreznek vagy gondolnak. Az egyház ilyen szabadságot nem engedhet meg, hiszen a múltból él: ott van a normája és a karizma forrása. De ugyanakkor a jövőbe tekint, s ez a jövő szintén meg van határozva, mint üdvösség, mint Krisztus képének magunkra öltése (Rám 8,29). Az egyházat mint a szintézis hordozóját és követelményét csak az fogadja el, aki megérti, hogy hagyományában mindiq benne van a visszatekintés a kezdetre, a megtett útra, de ez a megtett út egyúttal mindig konkrét élet, fejlődés, történelem és a problémákkal való birkózás. Az egyház apostolisága sem eqyszerűen az alapításnak, a kiindulásnak a megjelölése, hanem annak hangoztatása is, hogy ők a feltámadt Krisztus tanúi voltak, akiben az emberi élet megkapta a teljességét és egyetlen célját. A karizmák nyomában Karizmán a keresztény hagyomány mindiq olyan keqyelmet értett, amely az egyéni meq- szentelésen túl Isten országáról kifelé tanúskodik, illetve ennek az országnak közösségi javait közli. A karizmák forrása a Szentlélek, aki a betűvel szemben a szellemi meglátást adja. Ma nemcsak divatba jött a karizmákra való hivatkozás, hanem tanúi vagyunk komoly keresésüknek és értékelésüknek. A termelésre alapozott civilizáció, amely az embert egyre jobban az anyag felé fordítja, ellenhatásként felkelti az eredetiség, a személyesség és a szellemiség utáni vágyat. Ahogy már a 2. Vatikáni zsinat megállapította, „új humanizmus születésének vagyunk tanúi, ahol az ember magát elsősorban testvérei és a közösség iránti felelősség alapján értelmezi.”6 Meg lehet figyelni, hogy főleg az ifjúság számára ma a szociális szerkezet szentjei lesznek az eszményképek, nem pedig azok, akik elvonultak a világtól. Ahogy Ernesto Balducci egyik cikkében megjegyzi,7 divat lett az evangéliumi radikalizmus is: a gyengék, a szegények, az üldözöttek jogaiért való kiállás. A faji meqkülön- böztetést, az igazságtalanságot, a kegyetlenkedést és a fegyverkezést egyenesen kihívásnak veszik az evangélium követelményeinek hangoztatására. Ma jobban imponál az olyan pápa, vagy püspök, aki meglátogatja a nyomornegyedet, s ott hívja fel a világ lelkiismeretét a szociális igazságosságra, mint ha valami tudományos szociológiai fejtegetést és magasröptű buzdítást adna enciklikájában a felebaráti szeretetről. Ez a tevékenységre való orientálódás hozta azt is. hogy növekedett az evangéliummal fennálló közvetlen kapcsolat, de „Krisztus követésének” hagvománvos, intézménves formái vesztettek vonzásukból. Ez az új humanizmus, ez a közösségre való ráirányulás ió alapja lehet a „magasztosabb karizmának, a szeretetnek” (1Kor 21,31). Csak a karizmát nem szabad összetéveszteni a forradalmisággal. Az eqyház igazi ügye mindin a szív megtérése, ami nem pusztán belső dolog, hanem kihat az eaész életfelfoqásra és tevékenységre. Ilyen benső átalakulás és meggyőződés nélkül az egvház reformjának és akármilyen új szellemiségnek a hangoztatása üres csenqés marad. Ahogy Johannes B. Metz találóan hangoztatja,8 az egyházi élet krízise nemcsak akkor következik be, ha fáziseltolódásban vaavunk a kor követelményeivel, hanem akkor is, ha megelégszünk az elhitt hittel, az elképzelt reménnyel és az önelégült szeretettel. Hitem nem akkor van, ha tudomásom van az evangéliumról és panaszkodom amiatt, hoqy mások nem valósítják meg, hanem akkor, ha én maaam kiszolaáltatom maqam Istennek, és tudom, hogy az elsőkből is lehetnek utolsók, az utolsókból elsők, vagy, hogy az életet az menti meg az örökkévalóságra, aki fel is tudja azt áldozni szolgálatban és az 202
