Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Betű, szellem, karizma
Ószövetség betűjét nem vetette el, hanem szelleme szerint értelmezte, s ezzel meghozta azt a teljességet, amihez a régi törvény csak bevezetés volt. Az a kreativitás, amelyet ő az Isten országába be akart vinni, már az evangéliumokban jelentkezik. Az apostolok ezt a teljességet magyarázták, és élményszerűen bemutatták, hogy Krisztus igája vonzó, az ő terhe könnyű. Azért tehették, mert megértették Mesterük módszerét. Ö a lendületet, az elkötelezettséget nem előírásokkal akarta elérni, hanem azzal, hogy az embert, mint szabad személyt szembesítette Istennel, mint megértő atyával. Az újdonság, amit ő hoz, nem tárgyi alkotásokban jelentkezik, hanem az ember életfelfogásában, céljában, mozgásában. Annak a környezetnek a vallási élete, amelyben ő működött, kimerült a törvény betűjének szigorú alkalmazásában, ezért nem hagyott teret az új kezdeményezésre és a személyes szabadságra. Jézus Isten gyermekeinek a szabadságát hozza. De ez csak úgy lehetséges, ha az embernek módja van reflektálni arra a kapcsolatra, amelyet Isten mint atya őbenne létesített a gyarló emberrel. Jézus csodálatos nagyvonalúságról tesz tanúságot, amikor felszabadítja az embert a betűrágás terhe alól. Az egész teremtés az emberért van, azért az ember nem lehet szolgája sem a szombatnak, sem a tiszta és tisztátalan ételeknek, sem a szertartásos mosakodásoknak, sem másféle tabunak. S ez a szabadság mégsem szabadosság. A világ dolgainak felhasználásában és az emberközi kapcsolatban egyetlen, kivételt nem ismerő szabály van: a szeretet. Nem a törvény betűjére kell nézni, hanem a személyes Istenre, ahogy ő az üdvösség történetében megmutatkozott. Isten nem vizsgálóbíró, aki emberi aggyal kidolgozott jogrend alapján ítél, hanem atya, aki ismeri képességeinket, hajlamainkat, nehézségeinket. Ezért az ember üdvössége nem véletlen események függvénye, hanem Isten irgalmának és szeretetének ajándéka. Jézus módszerében ott van az a meglátás, amit a modern személyiség-pszichológia tudományosan kezd kidolgozni. A személy kibontakozását meghatározza az a két tényező, hogy tudatosítani tudja-e azokat az alapvető igényeket, amelyek lelke mélyén meghúzódnak, és hogy elfogadja-e, illetve betölti-e azt a szerepel, amelyet az élet adottságai neki szántak. Jézus evangéliuma olyan Istent rajzol meg, akinél megértést, bátorítást, biztonságot lehet találni, még a bűn és a halál veszélyében is, továbbá olyan szerepet tudatosít bennünk, amelyet fiatal és öreg, erős és gyenge, egészséges és beteg be tud tölteni. Ö egész életével és tanításával kifejezte, hogy az igazságra, boldogságra és életre vonatkozó igényünk a transzcendens világba nyúlik, ezért csak a természetfölötti világban találhatunk rá választ. A szerepet is úgy jelölte meg, hogy az túlnő a földi szerepeken. Az embernek úgy kell a társadalom tagjának, dolgozónak, férjnek, feleségnek, gyermeknek vagy szülőnek lenni, hogy egyben Isten gyermeke és személyes partnere legyen. Jézus azzal a küldetéssel bízta meg egyházát, hogy erre a szerepre tanítsa az embereket, illetve hogy ebbe a szerepbe öltöztesse be őket. Az evangélium, az egyház és minden egyházi intézmény arra való, hogy ezt az Istennel való közvetlen szembesítést szolgálja. Az apostolok valóban úgy látták feladatukat, hogy az evangélium hirdetése által Krisztus tanítványaivá kell tenni az embereket (Mt 28,19). A középkorban már Szent Tamás azt tanította, hogy az egyház által megfogalmazott dogma is a magát kinyilatkoztató Istenre mutat, nem pedig saját magát akarja magyarázni.1 Az egyház alapvető liturgiája, a kenyértörés kezdettől fogva az Úr halálának és feltámadásának emlékezete (1Kor 11,26), nem pedig az emberek által kigondolt imádási vagy megszentelődési forma. Az erkölcsi szabályok bevezetője pedig az volt, hogy a hivő Krisztus lelkületével tevékenykedjék (Fii 2,5). Az apostoli egyház tehát meg volt győződve, hogy Krisztusban a személyesséq, az élet, a szellemiség jelent meg, aki mert ilyen kijelentést tenni: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet” (Jn 6,63). Vagyis, ami testinek, anyaginak, külsőségesnek látszik az ő evangéliumában, annak mindnek megvan a természetfölötti és szellemi jelentése, tartalma. , Ez az apostoli egyház mégis rájön arra, hogy ha Krisztus művét állandósítani és minden nemzedék számára hozzáférhetővé akarja tenni, akkor a betűhöz, az íráshoz kell folyamodnia. Az a Szent Pál is ír, aki egyébként kijelenti, hogy ,,a betű öl, a lélek pedig éltet” (2Kor 3,6). Az egyházban is megszületnek az Újszövetség könyvei, a keresztségi hitvallások, a liturgikus előírások, a feqyelmi törvények, a zsinati határozatok és a pápai döntések. Ezeket azután értelmezik, magyarázzák, alkalmazzák a hely és az idő követelményei szerint. Kialakul az egyházi teológia is, a maga irányzataival, iskoláival, s így akarja kiszélesíteni azt a horizontot, amelyet a hit ad az egvháznak. A teológia azonban hol a hagyományra hivatkozik és bizonyos merevséget képvisel, hol pedig haladni akar és azt a látszatot kelti, hogy elszakad a hagyománytól. Azonkívül az egyházban az aoostoli tekintély folytatódik a tanítóhivatalban, mely végső fokon döntésekkel és előírásokkal érezteti jelenlétét. így a betű és a szellem kettőssége az egyházban is mindig jelentkezik. Az Ószövetséghez viszonyítva czonban megfigyelhető egy lényeges különbség. Ott a megokolást mindig visszavezették erre a megállapításra: írva van... Az egyházban azonban mindig 200
