Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Emlékezet és példázat
leveleket fűztek össze és kötényt csináltok moguknak” (Tér 3,7), hogy mezítelenségük kölcsönös elrejtésével egymás felé forduló nyitottságukat, leplezetlenségüket is eltakarják. Sőt úgy tótszik, a rendezetlenség tovább fodrozódott és érintette a természetet is: az asszony fájdalommal szüli meg a gyermeket, a férfi pedig fáradsággal szerzi mag a táplálékot a tövist és bojtorjánt termő földön (vö. Tér 3,16—18). Ami a bűn által dia-bolikusan szétesett, az Krisztusban szün-botikusan újra eggyévó/f. A paruzia felé zarándokolva azt a Krisztusban helyreállt egységet, bár még színek alatt, de már valóságosan megtapasztaljuk. Krisztus testében ugyanis megbékülünk a mennyei Atyával, és „mivel mindnyájan egy kenyérben részesülünk", ezért már most „egy test vagyunk" (vö. 1Kor 10,17). Sőt a kenyérnek és a bornak Krisztus személyes egzisztenciájában való fennállása, ha szimbolikusan is, megsejteti, hogy a Krisztusban beállt új rend érinti az egész természetet. A Számok könyve 13. fejezetének elbeszélése szerint Mózes minden törzsből kiválasztott és elküldött egy-egy férfit Kánaán földjének kikémlelésére. Felderítő útjukról gyümölcsökkel tértek vissza. A sok közül csak egy akadt, Káleb, aki reményt is tudott kelteni a csüggeteg szívű népben. Aki Krisztus testével és vérével táplálkozik, az már az ígéret földjének gyümölcseiből részesedik. De a gyümölcsből nem csak a maga számára kap, hanem „népe" számára is. Ha sok a reménytelen, kedvetlen ember a környezetünkben — elgondolkodhatunk — nem azért van-e, mert kevés közöttünk a „Káleb”, aki nemcsak megkóstolta az ígéret földjének a gyümölcseit, hanem szólt is róluk hitet támasztva és reményt ébresztve? „Pékfót adtam nektek ... ti is úgy tegyetek” Mi a szentmisén magunkhoz vett szinoptikus-páli Krisztus testének a lelke? — A jánosi lábmosás. „Ha ... én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát" (Jn 13,14). Könnyű volna szó szerint érteni, mint Péter. Itt is többről van szó, mint minden jelkép esetében. Az egymásnak szolgáló érzületről, a diakoniáról. Arról, hogy Krisztus testének és vérének vételében diakónusnak, szolgának kell lenni. Ki a diakónus? A szónak van egy népi, de helytálló és sokatmondó szófejtő magyarázata. A dia annyi, mint: át, keresztül. A konia pedig a homokra, a sivatagra utal. Tehát a dia és a konia együtt: át a homoksivatagon. „Diakonos az a szolga, aki a homoksivatagot taposva fogja fékét a tevének, vagy szamárnak, miközben ura fent ül a nyeregben. Kinek ne jutna eszébe az irgalmas szamaritánus, minden diakónus emberi példaképe, aki „leszállt a lóról”, felültette arra az országút rokkantját s vezette gyalogosan, igazi diakoniával a mentőexpedíciót” (Szabó József: A kérüksz és diakonos szócsoport vázlatos exegézise, Lelkipásztor UH. évfolyam, 1978. aug. 490—91). Hol az én helyem az életben? A „nyeregben”? Vagy Uram, embertársaim, a rámbízottok lovának kötőfékjénél? Fönnhéjázó, foghegyről beszélő úr vagyok-e, vagy az élet homoksivatagót taposó szolga? Minden szentmise arra ösztönöz, hogy gyűjtőlencséjének gyújtópontjában megvizsgáljuk önmagunkat. Mert ez a lencse „nagyit és kicsinyít". Aki lovon ül, kicsivé teszi, aki pedig a kötőféket fogja, naggyá teszi, sőt: „növel és tömörít". Aki szolgál, azt növeli és tömöríti, aki pedig uraskodik, azt csökkenti és szétmorzsolja. — Ezt az átpontozott életet azonban csak akkor kezdjük értékelni, ha felfedezzük a szolgában az Urat, az emberben az Istent. — „Ma miért nem látják az emberek az Istent?" — kérdezték a rabbit egy chasszidista példázatban. — „Mert senki sem akarja magát olyan mélyen meghajtani, hogy meglássa” — volt a válasz. Tovább szőve a példázatot, kiegészíthetnénk: az emberbe lehajtó Istent, a szolgába kiüresedő Urat, a hatóiba leszálló életet, a kenyerünkbe és borunkba közénk aláhajtó Krisztust csak akkor tudjuk felismerni, ha magunk is mélyen meghajlunk, ha újra kicsinyek leszünk, ha leszállunk a lóról, ha magunk is szolgák leszünk. És megfordítva is igaz: ha merjük mondani Paul Claudellel: „Nekem elég az Isten négy szög foglalatában”, akkor felleljük keresztény életünk értelmét: nekem elég az ember négy szög foglalatában. Azaz: elég vagyok magamnak, sőt akkor leszek igazán elég önmagomnak, ha életem értelmét nem a nyeregülésben, hanem a tóról leszállva, a hétköznapok homoksivatagát taposva, a szolgaságban, a szolgálatban látom. Minden eukarisztia arra hivatott, hogy gyújtópontja necsak meglüstölögtesse, hanem lángra is lobbantsa életünknek a hétköznapokban újra meg újra nyeregbe kívánkozó, uras- kodni akaró szolgálatát. Hogy életünk a szinoptikus-páli Krisztus testéből meg a jánosi szolgálat leikéből táplálkozva fesf és lélek, egész élet, keresztény élet legyei). 15
