Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Emlékezet és példázat
tünk és az, amit eszünk és iszunk, úgy hogy az egyik a másik része lesz. A táplálékát szervezetünk asszimilálja. A táplálék énünkké válik. Amikor Jézus testét és vérét fogyasztjuk. Jézus az, aki magához hasonlít minket és Jézus oz, akin keresztül az Atya irántunk való szeretetének a vérkeringésébe kerülünk. Az eukarisztiában Jézus embertestvéreinkkel is egyesit. Jézus testét és vérét nem mogáno- san költjük el, hanem asztaltársak közösségében. Ebben a közösségben azután a köztünk húzott falak leomlanak. „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesülünk" (1Kor 10,17). Az egy Testben másokhoz igazodva és másokon segítve csak szeretni lehet; gyűlölni, lenézni, viszálykodni: nem! Jézus embertestvéreket akar asztala körül, akik a testi, szellemi, társadalmi, nemzeti, faji stb. különbözőségekben nem elkülönülést látnak, hanem értéket, amely gazdagítja az embert és az egész emberiséget. Az utolsó vacsorára való emlékezésben így lesz minden szentmise szeretetlakoma, amelyen alkalomról alkalomra ajándékba kapjuk Jézust és az embertársat, hogy azután újra világosabban lássuk a hétköznapokban bizony sokszor fájdalmasan szemünk elől tévesztett kettős, de mégis egy, isten- és felebarátszeretetet. A kenyér és bor különállása emlékeztet Krisztus testének és vérének különállására, a keresztáldozatra, amelyben Jézus önmagát teszi oda Isten és az ember között tátongó szakadékba. Jézus visszavonhatatlan végérvénnyel a kereszten lett az Út, az Igazság és az Élet. Utunk, mert csak Általa, Igazságunk, mert csak Vele és Életünk, mert csak Benne van közlekedésünk az Atyához. Jézus az újszövetségi iratok szerint maradéktalanul az Atyáért és értünk volt. Jézus életműve hatalmas cáfolata annak a hellyel-közzel jelentkező emberi gya- núsítgatásnak, hogyan is lehet egyszerre Istennek és embernek élni. Nos, Jézus megfeszített- ségének éppen az a titka, hogy mind a kettőt vállalja, a kereszt egyik szárával az Atya kezét fogja, a másikkal az emberét. A Szentlélek Jézusnak ezt az egyetlen megismételhetetlen nagypénteki áldozatát az egyház által a kenyér és bor színében „most"-tá teszi, hogy benne Isten népe ajándékba kaphassa Jézust és benne ajándékba adhassa önmagát. Az istentiszteleten hálás szívvel emlékezünk vissza Jézus tetteire, az üdvösség eseményeire. Jézus mindig így emlékezett az Atyára. Egész élete s halála áldozat volt, de áldozata mégsem félelemből, vagy éppen vakmerőségből fakodt, hanem az Atya iránt való örömteli hálából. Szüntelen hálát adott az Atyának, amikor önmagát adta szavaiban (Mt 11,25—26), tetteiben (Jn 11,41). Majd az utolsó vacsorán és a kereszten feltárta egész életének és halálának belső rejtett forrásvidékét: fiúi szeretetének háláját. A szentmisében Jézus odaadásában adjuk önmagunkat az Atyának. Úgy, mint Jézus, hálatelt szívvel, hogy „Őáltala, Ővele és Őbenne" önmagunk-adása hálaadás legyen Istennek. És amikor ilyen módon részt veszünk Jézus hálaadásában, azt is ingyen kapjuk, hogy ismét hálás szívvel lépjünk az embertársak közé. A nagy hálaadásban kitisztul a szemünk, észrevesszük, hogy életünket nem magunktól, hanem másoktól kaptuk. Felismerjük, hogy mindazért, amit kaptunk, hálásnak kell lennünk. Amikor tehát hálát adunk, a tekintetünk a másik felé fordul és Isten felé, aki a másikat nekünk adta. Csak ha hálásan élünk, fedezhetjük fel életünkben Isten barátságának, közelségének a nyomait. Az istentisztelet visszatekintő figyelme élettörvényt ismeri fel Jézusban: szavaiban, tetteiben, teste megtöretésében és vére omlásában. „Megszegtem magam, / mint a kenyeret, / hogy úrvacsora, / hogy szentség legyek. / — / S széthullt morzsaként, / porzó utakon / szelek sodornak, / tipornak vakon. / — / S még most is, mindég / magamat adom, / Jaj, de kiknek? és / milyen asztalon?" (Horváth István: Még most is). Ez volt Jézus élettörvénye. Megszegte magát szavaiban és tetteiben, életében és halálában. És lett úrvacsora, szentség. Jaj, de kiknek? Finnyásan válogatva, valamiféle elitnek? — Nekünk bűnösöknek. Milyen asztalon? Az oltár asztalán, és megint csak nem számítgatva, minden élet asztalán. AZ ELŐRE TEKINTŐ FIGYELEM. Az istentiszteleten a figyelem nemcsak vissza, hanem előre is tekint. Nemcsak a már elérkezett Urat idézi, hanem várja a még elérkező Urat is. A mindenkori egyház Isten országának ezt a két, feszültséget teremtő szempontját a legvalóságosabban az eukarisztiában éli meg. Virrasztva zarándokol az érkező Úr elé, aki az eukarisztiában — igaz, „tükör által, homályosan" — a kenyér és a bor színében már elérkezett. Ismét nem a természet rendjének áttörésén van a hangsúly, hanem annak a jelzésén, ami a világra és benne az emberre vár a paruziában. Miközben a kenyeret és a bort ízleljük, már kostolót kapunk abból a végső, eszkatológikus állapotból, amelynek mindnyájan várományosai vagyunk. Az eukarisztiában ugyanis éppen annak ellentéte történik, ami a Biblia első lapjai szerint a démonok hatása alatt ebben a világban történt. Az ember elidegenedett az Istentől és „elrejtőzött oz Úristen elől a kert fái között" (Tér 3,8). Az elidegenedés azonban nem maradt meg az ember és Isten privát ügyének, hanem érintette a másik embert is: „Fügefa 14
