Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Emlékezet és példázat

a cédulákat ívekké, az íveket pedig újból könyvvé, a családi élet meghitt „kapcsoskönyvévé’' rendezné. Ebben a fizikailag egymás mellett, ugyanakkor bensőleg egymástól távol álló állapotban szólít meg minket Krisztus a Lélek erejével és az Atya nevében: jöjjetek össze, „adódjatok össze!”, „legyetek egyek!" A szentmise közössége tehát nem önerőből támad, hanem a háromságos egy Isten kegyelméből, amely az együtt-lévőkből együtt-emlékező közösséget kovácsol. Az Isten népe emlékezeti ünnepén azonban több történik annál, amit az emlékezőtehetség a múltból megidézhet és a fantáziával megjeleníthet. A döntő tényező ugyanis nem az, hogy az ember egy múlt eseményt az emlékezetbe szólít, hanem az, hogy az Ür az ő népét saját jelenlétébe vonja és szembesíti üdvösséget szerző cselekedeteivel.

A VISSZATEKINTŐ EMLÉKEZÉS. Az Úr jelenlétébe emelt keresztény közösség egyrészt visszatekintve emlékezik. Amint a nagyítóüveg a nap sugarait egy pontba összegyűjti, úgy az euka- risztia is egy órába összegzi Jézus szavait és tetteit, Jézus egész életét és személyiségét, az üdvösségtörténetet, sőt a teremtést. Az asztalra tett kenyér és bor újra az ember bizonyossága lesz: amit Isten teremtett, az jó. Mint a cseppben a tenger, úgy van a falatnyi kenyérben és a kortynyi borban a teremtés, amelyért az egyház csak dicséretet mondhat és hálát adhat Istennek. A dicséret és a hála légkörében láthatóvá válik a bűn valósága, az ember esendősége és fogyatékossága, amely igaz bánatra ösztönzi az eukarisztikus közösséget.

A test és vér az egész embert jelképezi és jelenti. Ezért az oltár kenyere és bora Jézus Krisztus egész személyére emlékeztet. A szentmisében felragyog előttünk Krisztus, akit évszázadokon keresztül várt az emberiség, aki a Boldogságos Szűztől született, akinek halálát hirdetjük és hittel valljuk föltámadását, amíg el nem jön. — Kiváltképpen emlékezetesek Vézusnak azok a tettei, amelyekre a kenyér és a bor jelenvalósága utal. A kenyér emlékeztet ajándékot osztó mozdulatára, amellyel az elfáradt, éhes tömegnek kenyeret és halat osztott (Mk 6,34—44). A bor felidézi ajándékozó kedvét, amellyel a kánai menyegzőn a zavarba jutott násznagyot, a vizet borrá változtatva, kisegítette (Jn 2,1—12). A kenyér és a bor rámutat az emberi kritikát is vállaló merészségére, amellyel elfogadta a vendégségbe szólító invitálást. Megelevenednek étkezései Zakeussal, Lévivel, a bűnösökkel, tanítványaival, az emmauszi utasokkal, hogy így a legegyszerűbb nyelven, a legősibb emberi cselekvéssel is kifejezze: igent mondott az emberre, de leginkább a bűnösökre és az elveszettekre. Felejthetetlenül az emlékezetbe vésődnek azok a szavak is, amelyek ezeken az ebédeken és vacsorákon hangzottak el, mint az irgalom és a bűnbocsánat igéi.

Tettei közül elsősorban az utolsó vacsorára emlékezünk. Arra, hogy Jézus az időrendet megbontva kereszthalálának és föltámadásának a gyümölcseit kiosztotta apostolainak, hogy azután az időn felülemelkedve a szentmisében minden kor minden emberének felkínálja. Jézus életének, halálának és feltámadásának a gyümölcse pedig: önmaga odaadása, más szóval a mindhalálig való szeretet az Atya és minden ember iránt. Akkor az utolsó vacsorán az apostolok „előrevételezetten”, mi viszont most „utólagosan” ezt a két, de mégis egy sze- retetet „esszük" és „isszuk" magunkba a kenyér és a bor színében.

Az eukarisztiában Jézus vendégei vagyunk. Ha vendégségbe hívják az embert, általában nem állít be üres kézzel. Visz magával valamit, pár szál virágot, vagy egy tábla édességet. Nos, mit vigyünk magunkkal, amikor Jézus eukarisztikus vendégei vagyunk? Szilárd hitet? Különleges érzést? Értelmet, amely felfogta az eukarisztia titkát? Nagy vágyat Isten után? Az élet újra-elkezdésének az elhatározását? — Lehetséges, hogy mindezeket megkapjuk Krisztustól, amikor az ő vendégei vagyunk. De közülük egyetlen egyet sem kell elvinni Hozzá. Krisztus nem azért hív minket, mert valamit akar tőlünk, hanem azért, mert tudja, — sokkal jobban, mint mi magunk —, hogy Őrá van szükségünk. Nem mondja: ha mindent megértettél, akkor gyere! Vagy: ha nagyon vágyakozol, akkor jöjj! Csak annyit mond: gyere, várlak! És nem kell mást magunkkal vinni, mint ezt az imádságot: igen, megyek! És ebben a két szóban kiejtett szegénységet, amelyet a szentmisén a pap majd a kitárt üres kézzel is kifejez, üres kéz kell az eukarisztiához, mert csak az üres kéz tud ajándékot elfogadni.

Az eukarisztiában Jézus önmagával egyesit. Az étkezés ősi emberi jelképrendszere megsejteti velünk a vendégül látó Jézus és a vendégségbe járó ember eggyé váló szeretetét, amely Jézus testének és vérének vételében létrejön. „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem” (Jel 3,20). Együtt vacsorázunk, Ö nálunk, mi Nála, és együvé tartozunk, még ha nem látjuk is Őt. Az eukarisztiában Jézus nemcsak szavakkal mondja ki együvé-tartozásunkat, hanem meg is érezteti, amennyiben megengedi, hogy valamit érzékeljünk, a kenyér ízét és a bor illatát. Ebben a megtapasztalásban azután nem annyira a csodálatos boron és kenyéren lesz a hangsúly, hanem sokkal inkább azon a titkon, hogy Jézus Krisztus nálunk és velünk van; olyan valóságosan, mint a kenyér íze és a bor illata a szánkban. Az Úrral együtt vacsorázni arról a titokról vall, hogy Isten és mi összetartozunk; mégpedig olyan szorosan, mint éle13