Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Emlékezet és példázat
másokat is tud erőre, bizalomra, szeretette hangolni. A krisztusi asztal közösség akkor éri el bennünk a célját, ha általa több lesz bennünk a barátság, az összetartozás, a megértés, a megbocsátás, a ragaszkodás és a szolgálatkészség. Csak az ilyen magatartás hirdeti kifelé, hogy ,,egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk.” Jegyzetek: 1. J. A. Jungmann: Missarum sollemnia, I. 327. — 2. 1. Ratzinger: Gestalt und Gehalt der euch. Feier, Intern. Kath. Zeitschrift, 5, 1977,387. — 3. H. Schürmann: Ursprung und Gestalt. Düsseldorf, 1979, 77—99. — 4. H. Küng: Christ sein, Mainz, 1976, 7—18. — 5. Idézve: Ratzinger, u. o. 395. — 6. S. Cyprianus: Epistula 63,13. — 7. J. A. Jungmann: A szentmise. Eisenstadt, 1977, 44, — 8. G. Söhngen: Christi Gegenwart in Glaube und Sacrament, Leipzig, 93. — 9. S. Cyprianus: In Joannem 25,12. — 10. H. Urs v. Balthasar: Das Wort verdichtet sich. Intern, Kath. Zeitschrift, 5, 1977, 400. Sulyok Elemér EMLÉKEZET ÉS PÉLDÁZAT „Az én gyerekkezemben is volt olyan nagyítóüveg, amellyel egy tenyérre eső napsugár melegét egy gombostűfejnyire lehetett összesűríteni, s azzal papírt gyújtani vagy legalább megfüstölögtetni. Ilyenfajta .beállítás’ a drámaírás első legfontosabb föltétele. — Nem olyan egyszerű. Oly lencse ez, amely egyszerre nagyít és kicsinyít; helyesebben: növel és tömörít. — A színpadon pontosan azoknak az élettörvényeknek kell hatniok, mint az életben" — írja Illyés Gyula (Anyanyelvűnk, 53. o„ a „Gyorsuló idő” c. sorozatban). Ha megfordítjuk az utolsó mondat szórendjét és vonatkozásba hozzuk az eukarisztiávai, fontos igazságra jutunk: az életben pontosan azoknak az élettörvényeknek kell hatniok, mint a mi drámánkban. Abban az eukarisztiában, amely ,,nagyitóüveg", amely „meglüstölögtet" és „gyújt", „nagyit és kicsinyít", sőt: „növel és tömörít". Az eukarisztia azonban nem egv tenyérre eső napsugár, hanem egy élet, — Jézus Krisztus életének 30 valahány évére eső melegét sűríti egy órába. Abba az órába, amelyet Jézus Lukács szerint „vágyva-vágyott" (22,15) és, amely János szerint „eljött", célba futott (13,1). Úgy jött el, hogy Jézus még végrendelkezhetett. Arról, amiről mi szoktunk? Vagyonúnkról, s a magunk mögé hagyott tárgyakról? Korántsem. Személyéről intézkedik, önmagáról, akit nem maga mögött hagy, hanem akit maga elé ad. Ezért ez az óra fölülmúlhatatlan és meqelőzhetetlen. Csak reflektálni, emlékezve visszahajolni lehet rá: „ezt tegyétek... az én emlékezetemre" (1Kor 11.25). Mert ezen az órán túl nincs már más, mint annak végrehajtása, „kivitelezése”, „beállítása”, amit ez az óra önkéntelenül megnyit: a szenvedés, a halál és a föltámadás. — Ez a váqwa-vágyott óra: gyűjtőlencse. Mert visszatekintve összegyűjti mindazt, amit Jézus tett: a küldetést, a szolgálatot; és előrevételezve összegyűjti mindazt, amit ezután tesz: a szenvedést, a halált és a föltámadást. Ezt a vissza- és előretekintő figyelmet teszi Jézus az eukarisztiában egy-idejű, jelen-idejű élettörvénnyé. Mégpedig úgy, hogy nincs szolgálat-szenvedés, halál és föltámadás nélkül, amint nincs szenvedés, halál és föltámadás-szolgálat nélkül. Ezért amit Pál mond a korintusiakhoz írt első levélben (11,23—26) nincs ellentétben azzal, amit János mond az evangéliumban (13,1—20). Nincs ellentét a Márktól, Mátétól, Lukácstól származó és Pálnak továbbadott hagyomány, vagyis az eukarisztia alapítása és csak a Jánosnál megőrzött hagyomány, a lábmosás története között. Sőt, a kettő elválaszthatatlanul együvé tartozik. Amit Pál elmond a szinoptikusok nyomán, — mondhatnánk — a külső, a tett. És amit János elmond —, a belső, az érzület. Az eukarisztia alapításának páli hagyománya és a lábmosás jánosi öröksége végül is összetartozik, mint a külső és a belső, mint a fest és a lélek, és lesz a kettő egy: élet, keresztény élet. „Ezt tegyétek... az én emlékezetemre” Hétköznapjainkban gyakran tapasztaljuk, hogy magunkra maradva, magányosan élünk, mintha az út szélén felejtett kövekhez, értékes építőanyagokhoz volnánk hasonlatosak. Csak éppen elfelejtett valaki kézbe venni minket és elhelyezni egy épület egészében. Családjaink meg mintha „cédulákra” szétesett közösségek volnának. Megint csak hiányzik a kéz, amely 12
