Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Eukarisztika és egyházi közösség

a hierarchikusan tagolt egyház, a hivők és a papság közössége van jelen Krisztus tősége alatt.; Ezért az eukarisztikus cselekményt körülvették az ünnepélyesség és a belső rend szabályaival. Az egyház nem engedte, hogy a szentmise az egyéni ötlet kifejezése legyen. Akik a misén jelen vannak, azt teszik, amit Krisztus tett, illetve, aminek megújítását megparancsolta. Ez csak az ő szellemében, az ő szándékával történhet, ö pedig az Atya előtt mutatta be áldozatát s életének ez volt a legünnepélyesebb, legösszeszedettebb aktusa.

Az áldozati cselekmény közössége

Megváltásról csak akkor beszélhetünk, ha az emberiség fel tud emelkedni arra a szellemi magaslatra, amelyen Krisztus állt, illetőleg, ha az ő műve folyatódik. Ha ő velünk maradt a világ végéig, akkor életművének, a megváltás misztériumának is jelen kell lennie. Az ő életének értelme az Atya megdicsőítése volt: kitárta felénk az Atya irgalmát és a mi nevünkben bemutatta neki a tökéletes emberi engedelmességet, hódolatot. Kereszthalálában mint vértanúságban összefoglalta mindazt, ami következett az Atya iránti és az emberek iránti szeretetéből. Ha ez az áldozati aktus nem lenne jelen az egyházban, igazában nem folytatódnék Krisztus műve. De már az 1Kor 11,26 azt a meggyőződést fejezi ki, hogy az eukarisztiát ünneplő közösség ,,az Úr halálát hirdeti”, amig újra el nem jön. A kenyér és a bor színe alatt a test és a vér különválasztása Jézus kereszthalálát, áldozatát jelképezi és vetíti bele a jelenbe. Ezért az eukarisztia ünneplését az egyház úgy tekinti, mint Jézus keresztáldozatának megújítását, de úgy is, mint az egyház saját áldozatát. Az eukarisztián keresztül az egyház, a titokzatos test bekapcsolódik Krisztus áldozatába, felemelkedik hozzá és maga is áldozattá válik. Ezzel az egyházi közösség állandósítja Krisztus hódolatát és engedelmességét az Atva előtt. Az oltáriszentséget éppen az áldozati jelleg különbözteti meg a többi szentségtől. Pl. a keresztség is Jézus halálának is feltámadásának szimbóluma (Róm 6,3—4), de nem áldozati formában. A misében az egyház a külső jelek segítségével Jézus önfelajánlását aktualizálja, itt és most jelenvalóvá teszi, de úgy, mint saját áldozatát. A bizonyíték benne van Jézus parancsában, hoay az egyház ugyanazt tegye, amit ő tett. A liturgikus cselekményben megüli annak emlékét, hogy Jézus áldozatul adta testét és vérét a bűnök bocsánatáért, s egyben tudja, hogy feltámadása az áldozat elfogadásának igazolása volt. Az egyház itt alkalmazza magára Mai 1,10 jövendölését, hogy napkelettől napnyugatig tiszta áldozatot mutatnak be az Úr nevének.

Jézus az utolsó vacsorán áldozati testéről és véréről beszélt, s Szent Pál is ,,az Úr halálának hirdetését” látta a szent cselekményben. A hagyomány valóban kitartott amellett, hogy az egyházi közösség igazi áldozatot mutat be. Ciprián kartháaói püspök leveléből6 tudjuk, hogy Afrikában a hívek hozták a kenyeret és a bort annak jeléül, hogy ez az ő áldozatuk is. Ugyancsak a harmadik század első feléből a Didascalia azt a figyelmeztetést adja, hogy az eukarisztia ünneplésére mindenki jöjjön el, s ne rövidítse meg Krisztus testét egyetlen tagjával sem. A test így viszi végbe azt, amit a fő a kereszten végbevitt. Luther a mise áldozati jellegét azzal a megokolással vonta kétségbe, hogy az egyház, ezzel saját emberi művét állítaná Krisztus áldozata helyére. De az egyház nem olyan értelemben mondta az eukarisztiát saját áldozatának, mintha elszakította volna a keresztáldozattól. A misében Krisztus áldozata csak megújul, megjelenik, de nem ismétlődik. Krisztus maga marad a főpap s az egyház csak az ő parancsára és az ő nevében végzi a cselekményt. Az áldozati tárgy is Krisztus teste és vére, az egyetlen Krisztusé, de úgy, ahogy a kenyér és a bor színe alatt megjelenik. Azért beszélhetünk az egyház saját áldozatáról, mert Krisztus megadta neki, mint titokzatos testének, hogy magáévá tegye az ő felajánlását, engedelmességét, hódolatát. Krisztus az utolsó vacsorán sem mutatott be külön áldozatot, hanem a kenyér és a bor színe alatt elővételezte keresztáldozatát, az egyház pedig utólag megújítja, megjeleníti ugyanazt az áldozatot.

Az azonosságnak még van egy jegye. A Zsid. 9,14 szerint Krisztus „az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul". Az egyházat is ez a Lélek képesíti arra, hogy belekapcsolódjék Krisztus áldozatába, illetőleg, hogy azt megülje. A legelső miseszöveget Hippolit őrizte meg számunkra a harmadik század elejéről, s már abban ez a könyörgés áll: „Kérve kérünk, küldd el Szentlelkedet a szent egyház áldozatára, gyűjts egybe mindnyájunkat, és add meq, hogy minden szent, aki itt részt vesz, teliék el Szentlélekkel és erősödjék meg a hitben".7 A Szentlélek adja az általános papi küldetést a hívőknek a keresztségben és a bérmálásban, s ő szenteli fel a hivatali papságot is az egyházirend szentségében, s végül ő teszi lehetővé, hogy a „feláldozott Bárány” (Jel 5,6) és a mennyei szentélyben szolgáló Főpap (Zsid 9,24), legyőzve a tér és idő kereteit, megjelenjen a kenyér és a bor színe alatt.8

Az eukarisztia tehát a lényegét és erejét a keresztáldozatból kapja. A teológia nem ön9