Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Eukarisztika és egyházi közösség

álló, hanem relatív áldozatnak mondja. A mise és a keresztáldozat közötti kapcsolat nem egymás utániság, nem egymás mellettiség, hanem az egymásban levés. A keresztáldozat benne van az eukarisztiában, mint egyszeri és osztatlan áldozat. Ezért a bemutató közösség mindig a megváltás misztériumának hordozója az egész világ számára. A 2. Vatikáni zsinat a liturgikus konstitúcióban a hívek „tevékeny részvételéről” beszél. Ezt úgy kell érteni, hogy a külső cselekményen keresztül öltsék magukra Krisztus engedelmességét, hódolatát, odaadását. Ebből a teológiai megalapozásból kiindulva nem csodálkozhatunk azon, hogy az egyház a misében mindig inkább a Kálvária áldozatára gondolt, s nem az utolsó vacsora külsőségeit örökítette meg. Természetesen a gyakorlatban o kettőt össze kell hangolni. Már csak azért is, mert a mise nem önálló, külön áldozat, hanem „megemlékezés”. Olyan megemlékezés, ahol természetfölötti módon maga az eredeti esemény is megjelenik és kifejti hatását.

A mise imái kezdettől fogva „a mi Urunk, Jézus Krisztus által" az Atyához szólnak. Az eukarisztiát ünneplő közösség folytatja azt a dicsőítést, hálaadást és engesztelést, amelyet Krisztus elindított a földön. De folytatja a világ bűnének kiengesztelését is azzal, hogy Krisztussal együtt felajánlja saját engedelmességét. Ugyanakkor az ő bizalmával adja elő kéréseit is. A kereszténységnek az a transzcendenciája, amely már a hitben is benne van, itt konkrét alakot ölt. Történeti eseményre, Krisztus kereszthalálára emlékezünk, amely „az ellenünk szóló vádlevelet megsemmisítette", s amely felhatalmazott bennünket arra, hogy Istent atyánknak nevezzük. Ezért itt egyéni problémáink mellett mindig meg kell élni valamit Isten irgalmából, egyetemes üdvözítő akaratából, a megbocsátás és a segítés kötelezettségéből, a szenvedők keserűségéből és az egymásért való áldozatvállalás fennköltségéből. Az „Úr halálának emlékezete" emlékeztető is a közösség számára, hogy újra meg újra hozzámérje leikületét Krisztuséhoz.

A hit közössége

A mise szertartásában a legrégibb idő óta szerepel a hivatkozás arra, hogy az euka- risztia a hit titka. Sőt már János evangéliuma (6,66) beszámol arról, hogy a Jézusba vetett hit próbaköve az oltáriszentség megígérése volt. Sokan kemény beszédnek tartották és eltávoztak. Hogy az eukarisztikus cselekmény a hit összefoglalása, azt csak akkor értjük meg, ha a jelképet vesszük szemügyre. Jézus a kenyér és a bor színe alatt jelképezi jelenlétét, áldozati mivoltát és a kegyelmi táplálék jelleget. Mindegyiket csak a hiten keresztül értjük meg, vagyis azért, mert mindezt elfogadjuk Jézus személyes bizonyítékai alapján. A keresztény hit Jézusnak mint az Isten Fiának és mint Megváltónknak az elfogadása és befogadása. Pál apostol ezt írja az Efezusi levélben: „Imádkozom azért, hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben" (Ef 3,17). Az eukarisztiában Krisztus valóságos testével és vérével adja magát táplálékul, tehát külsőleg is kifejezi és tökéletesíti azt, amit a hit megkezdett: bennem akar lenni, mint a kegyelem forrása. „Engem az élő Atya küldött, s általa élek. így az is élni fog általam, aki engem eszik” (Jn 6,57).

Az áldozatot is csak akkor mutatom be, ha hiszek a jelképben, vagyis abban, hogy a kenyér és a bor természetfölötti módon Krisztus áldozati teste és vére, s az egyház ezt ajánlja fel. Ha hiszek, akkor Krisztus hódolatával léphetek az Atya elé. De kegyelmi forrásnak is csak hitem alapján tekintem őt. Akik tehát az oltárt körülveszik, azok először a hitük által kapcsolódnak bele a megváltás misztériumába, s csak utána válnak a testi valóság részesévé. Az eukarisztia nem mágikus szertartás, amely lekényszeríti Istent az égből. Az igazi cselekvő itt Krisztus marad, a hivő közösség csak befogadja őt és magáévá teszi áldozatát, illetőleg fölemelkedik az ő főpapi tevékenységéhez. Krisztus oda jön, ahol várják, ahol kitárulnak előtte: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, közöttük vagyok” (Mt 18,20). A hit kegyelmi és személyes légkört teremt a közösségben, Krisztus ebbe illeszkedik bele. A régi atyák közül elég Szent Ambrust idéznem, aki a hitbeli kitárulást szinte fontosabbnak tartja, mint a tényleges áldozást: „Ne a fogaidat és gyomrodat készítsd elő: higgy és azzal már magadhoz veszed”.9 Ambrus ebben a kisarkításban az alexandriai iskolát, Origenészt, Kelement, Atanázt követi, akik a kenyér és o bor átváltozását úgy magyarázták, hogy a Logos, a Fiú felveszi őket saját létrendjébe, s így lesznek hordozói megdicsőült emberségének. Az eukarisztia a hiten keresztül bennünket is arra képesít, hogy felemelkedjünk a Logosz létrendjéhez és istenségének hordozói leszünk. Ez a „theosis", átistenülés állandó hagyománya maradt a keleti egyháznak.

Az eukarisztia egyúttal az egyház nyilvános hitvallása is. Valóban hitünk titkáról teszünk tanúságot. Az első század végéről származó írás, a Didaché szerint a keresztények az eukarisztikus cselekményt a „Maran Ata" felkiáltással zárták be: „Az Úr eljön". Az az Úr, kinek megváltói halálát hirdetik és akit magukhoz vettek. Akik az oltárhoz járulnak, kifelé is meg19