Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - KÖRKÉP - Fülöp Béla: A humanizmus védelmében
törekedjünk, ezért tekintetbe kell vennie a biológiai, pszichológiai és szociológiai irányzatú antropológiákat, de az már nem engedhető meg, hogy az embert megfosszák „szellemi sorsától", vagy meggátolják, hogy a szó értelmes megválaszolója legyen. A humántudományok ilyen embert-megrövidítő törekvéseivel szemben a keresztény gondolkodás legsürgősebb feladata abban áll, hogy az emberi megtapasztalás különböző magyarázati síkjait — a beszédmódokét is, amelyek ezt kifejezik —, jobban megkülönböztesse és kimutassa, hogy milyen kalandos játékot űznek a tudatos és tudatalatti struktúrákkal, s így az emberi tapasztalás továbbra is az igazi tudományos magyarázat tárgya lehessen. — 3. Rendkívül érdekes megfigyelni, hogy éppen abban a pillanatban, amikor a humanizmus hitelét veszti, a mai teológia mindenekelőtt arra törekszik, hogy az Isten igéjének antropológiai értelmét feltárja. Bultmann óta a mítosztalanítási törekvések célja az, hogy megfosszák az Isten igéjét az úgynevezett hamis tárgyiasításoktól és csak azt tartsák meg, ami az embert illeti, azaz ahogyan az ember önmagát értelmezi. De milyen emberről van itt szó? Olyan emberről, aki már nem a mi kultúr-horizontunkhoz tartozik? Az „Isten nélküli kereszténység vázlatai jól mutatják a teológiában végbement antropológiai redukciók végeredményét. Idáig jutott a kereszténységnek az az ateista értelmezése, amelyet még Feuerbach ezekkel a szavakkal indított útjára: „Isten olyan szó, amelynek egyetlen jelentése: ember!" Időszerű lenne, ha a keresztény teológia arra a meggyőződésre jutna, hogy a sajátos, át nem ruházható feladata az, hogy amit a kinyilatkoztatás ráhagyományozott, azt a mára alkalmazza. Nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus és vele együtt a keresztény ember is teljesen „jelentés nélkülivé" válnék, ha nem istenviszonylatban beszélnénk róluk. A humán tudományok és a keresztény antropológia között lehetséges termékeny párbeszéd és kapcsolat, de csak azzal a feltétellel, hogy a keresztény antropológia nem adja fel azonosságát, nem adja fel formális tárgyát: az ember feltárulását Jézus Krisztus által Istenre. A keresztény antropológia, ha sajátos tárgyát megőrzi, haszonnal fogadhatja a modern antropológia szigorú kritikáját is, amit az a keresztény teológiai hagyomány fölött gyakorol. Főleg azért, mert ez a hagyomány sokszor a keresztény embert a természet hamis egyetemességével — a görög-római kultúra értelmében —, vagy éppen a polgári ideológia klasz- szikus emberével azonosította. „Annyira azért nem vagyunk naivak, hogy eltitkoljuk magunk elől azokat a nagy veszélyeket, amelyekbe a humanizmus válsága juttatta a keresztény antropológiát. Ugyanakkor, amikor óvást kell emelnünk az antihumanista ideológia ellen —, amely semmiképpen sem a humán tudományok komoly gyakorlatából következik —, van bátorságunk ahhoz, hogy a klasszikus teológia antropológiánk fogalmi készletét magunk is kritikusan átrostáljuk." — írja C. Geffré. —• 4. Bármiként magyarázzuk az eddigieket, nem szabad elfelejteni, hogy a humanizmus krízise végső soron annak a tragikus sorsnak a következménye is, amelyben az emberiség már negyedévszázada szenved. A jóléti társadalmak ifjúsága lázad egy bizonyos nyugati emberkép ellen, mert hatalmas ellentétet lát a humanizmus által hirdetett értékek és a milliók embertelen életfeltételei között. „Mielőtt az ember halálára gondolnánk, már meg is éljük azt a saját korunkban.” — írja M. Domenach. A ma embere még emlékezik a haláltáborokra, és ma is tanúja lehet a fajüldözésnek: tud azokról a veszélyekről, amelyek továbbra is fenyegetik jövőjét: az éhezés, az atombomba, a természeti kincsek kimerülése, a környezet szennyeződése. Megtapasztalhatja a mindenáron növekedni akaró ipari társadalom embertelenítő kényszerét. A mai művészetben és irodalomban is ez az elember- telenedés és önpusztítás jut kifejezésre különféle formákban. Ebben a helyzetben adott az a tény, hogy az egyház a humanizmus védőbástyája. Tudjuk azonban azt is, hogy az egyház a múltban olykor gyakran szövetségben volt bizonyos „nyugati humanizmusokkal”, amelyeknek ideológiai szerepe sokszor abban állott, hogy az emberileg hátrányos állapotokat elkendőzze és valamiképpen igazolja azokat. Ma az egyháznak — szemben a nyugati kultúra nihilizmusával, — küzdenie kell azért az igazságért, hogy az ember „az Isten képmására van teremtve", és tiltakoznia kell, hogy azt az embert, aki az^ értelem és szabadság hordozója, a „szellemi termékek létrehozójává” redukálják, vagy éppen társadalmi-tudományi „csere-tárggyá” csökkentsék. Az egyház küzdeni fog az elembertelenedés minden mai formája ellen. Nem szabad, hogy a bizalmatlanság, amibe ma a humanizmus került, visszatartson bárkit is az emberért vállalt küzdelemtől. Fülöp Béla 43