Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - KÖRKÉP - Bozóky Mária: "Kereszténynek lenni... annyi, mint embernek lenni"
nelmi kor egész más egységet diktál. Amerikai, angol, francia barátait is hasonló érzelmek és célkitűzések fűtik, de közülük egyetlenegynek, Bonhoeffernek kellett kiállnia a vértanú tűzkeresztséget. Rövid életében továbbra sem mondhatott magáénak egyetlenegy biztos korszakot sem, melyben kizárólag tudományos kutatásainak élhetett volna. Életrajzírói viszont (Bethge, Neuenschwander) éppen azt emelik ki nála, hogy teológiáját lehetetlen különválasztani a tettektől, a mind hitelesebb teljesítéstől. Kifelé mutatkozó szétszórtságát tetézte ugyan szakadatlan belső feszültsége, melytől hova-tovább talán éppen az ökumenikus mozgalomba való bekapcsolódás nyújtott valamiféle menedéket. S noha élete később ezen a téren is kényszerű elszigetelődésbe és kudarcba torkollott (George Bell chichesteri püspök barátja például hiába közvetíti évekkel később Bonhoeffer adatait a német belső ellenállásról az angol kormány felé), a belső kibontakozás mégis mélységeket érint lelkében. „Jött a nyomorúságos 1933. (. . .) és mindennél fontosabb volt számomra az egyháznak és a papi hivatásnak megújulása...” — írja (összes Művek, VI. köt. München, 1962.). „Ami mindig igaz volt, az éppen ma nem igaz. De Isten éppen mindig a ma Istene” — teszi hozzá (u. a. I. köt. 145. o.). Amikor már nyíltan nem állhatott ki mondanivalójával, az 1931-óta folytatott feljegyzéseit az elsőízben 1937-ben kiadott ,,Követés”-ben (Nachfolge, Chr. Kaiser Víg. München) közli. „Mindenki egyedül lép rá a követés útjára — írja itt (78. o.) — de ezen az úton senki sem marad egyedül (. . .) Az Apostolok a Megfeszítettel közösen viszik a szenvedést” (83. o.). S hogyan következhet be ennek ellenkezője, — a szenvedés megtagadása, ami egyenlő a hit megtagadásával: „Az elégedetlenséggel szembeni, kezdetben még nyilvánvaló tudatosság mindjobban eltompul s megmerevedik. A lázadó ember ilyképpen önmaga csapdájába esik és olyannvira belebonyolódik, hogy már nem hallja az igét. Valójában már nem képes hinni." (Nachfolge, 41. o.) „Csak az ördögnek áll módjában, hogy megoldjon, mégpedig így oldjon meg egy etikai konfliktust: Kérdezz csak mindig, míg kérdezel, nem kell engedelmeskedned!” (46. o.) * * * Mi az a lényeges mondanivaló, ami Bonhoeffert legkitűnőbb teológus kortársai (Barth, Bultmann, Hirsch. Brunner stb.) közül is kiemeli, a gondolatot felszabadítja a merev osztályozásokból s közelebb hozza a megéléshez, gyakorlathoz? Bonhoeffer főleg kétféle témakörrel foalalkozik. Az eavik részről mélységesen átqondolia a kegye/mef, másrészt a felszínes, majdnem babonákkal határos vallási életet teszi itt kritika tárgyává; a megszokást s ugyanakkor az állhatatosság, az elmélyedés, a vezeklés ellentétességét, ami nem is vezet (és vezetett) igaz hitvalláshoz. — „A kereszt nem természetes a létünkhöz, hanem a keresztényi mivoltunkhoz kötött szenvedés” — írja (Nachfolge, 64. o.) — E két idézetben benne van Bonhoeffer egész misztikája: az egyház küldetésének, krisztusi valóságának újraértékelése és állandó újraélése, amit már majdnem betemetett a történelmi idők rárakodott salakja, fojtottsága, a hit kiveszése az emberek leikéből, az egyház tagjaiból. „Az egyházat (. . .) nem lehet megtapasztalni. Mi mindig csak a dolgokat látjuk és nem az embereket, akik Istenben élnek. Ám a hitben s nem a szemléletben kell előrehaladnunk.” (Das Wesen der Kirche, 53. o.) Másik fontos mondanivalóját az „utolsóelőtti” (azaz evilági) s az „utolsó" azaz a (túl- világi) az élet folytatásának dolgairól „Etikájá”-ban foglalja össze, amit 1939—1943 közt írt jegyzeteiből E. Bethge állított össze halála után s jelentetett később meg (München, 1949). Tiszta, logikus megközelítéssel hozza egymáshoz közel, ötvözi össze az emberi élet e két fázisát, melyek, eltekintve a haláltól, élesen nem határolhatok el egymástól: minden folyamatosan történik, semmit előre nem tudunk. A teológus mindenre ezen eszkatalógus fókuszból vetít fényt, jelenre és jövőre egyaránt. Az egész életet annak utolsó (előtti) és a halálon-túli szakaszban értelmezi, ezért állapíthatja meg, hogy: „A radikalizmus gyűlöli az időt, míg a megalkuvás gyűlöli az örökkévalóságot (. ..) Az utolsóelőtti dolgokat érintő kérdésre adandó válasz kiderült az eddigiekből: a keresztény élet nem jelenti az utolsó- előtti dolognak sem lerombolását, sem szentesítését, olyanannyira, hogy Krisztusban Isten valósága találkozik a világ valóságával s ilyképpen válik lehetővé, hogy mi is részesülhetünk ebben a valóságos találkozásban." (Ethik, 133—141. o.) Ehhez kapcsolódnak további mélyértelmű gondolatai: „Kereszténynek lenni nem annyit jelent, hogy valami meghatározott módon legyünk vallásosak, valamiféle módszer segítségével kihozzunk magunkból valakit (a bűnöst, a vezeklőt vagy szentet), hanem annyi, mint embernek lenni, nem bizonyos típusú embernek, hanem annak, akit Krisztus alkotott bennünk. Nem a vallási cselekedet tesz kereszténnyé, hanem az Isten szenvedésében való 40
