Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - KÖRKÉP - Fülöp Béla: A humanizmus védelmében
részvétel a világ életében (...) A „vallásos tett” mindig csak rész, a „hit" viszont egész valami, az egész életet átfogja. Jézus nem új valláshoz hívott meg bennünket, hanem az élethez..." (Widerstand und Ergebung, 180—181. o.). Ilyen s hasonló gondolatokkal és az „evilági élet”, azaz a történelem legdrámaibb problémáival kerül a Gestapo által már régóta szemmel tartott, minden nyilvános tevékenységtől eltiltott ifjú lelkipásztor és tudós 1943. áprilisában a tegeli katonai börtönbe. Első ösz- szeroppanásában még az öngyilkosság gondolata is megkísérti. Hátha gyöngének bizonyul majd s kiszolgáltatja barátait is? Gyötrődését lassanként felváltja a megnyugvás, az ismét gondolkodó, munkálkodó, másokat segítő életforma, olyannyira, hogy barátjának egy évvel később írt levelében (1944. márc. 9.) már a szenvedés lényegét is újjáértékeli: „...a szenvedésnek valami egészen másnak, egész más dimenziójának kell lennie, mint amilyenben idáig éltem.” —■ „Csak a hivő engedelmes s csak az engedelmes ember hivő" — írta még a Követésben (36. o.). Nagy erővel igyekszik tartani magában és másokban is a reménykedést. Két keserves esztendőn keresztül most valósíthatja meg azt a szerzetességhez hasonló állapotot, amiről tíz évvel korábban ezt írta bátyjának: „Az egyház megújulása minden bizonnyal valamiféle szerzetességből fakad majd, melyben a régiből csak a Hegyibeszéd szerinti élet marad ugyanaz Krisztus követésében” — „ ... mindennek ellenére ... borzalmas itt, a rémséges élményektől néha éjszaka sem szabadulok ...” — írja barátjának 1943. decemberében. Pedig csak most kezdődik a végső hajsza, hiszen az „összeesküvők listáját a meqhiusult iúliusi merénylet után csak 1944. szeptemberében találja meg a Gestapo. Hitler 1945. április első hetében személyesen mondja ki rájuk halálos verdikjét. Odáig sorsa az ide-odatoloncolás, szigorított börtön volt, a buchenwaldi koncentrációs tábortól Schőnbergig: Bonhoeffer itt tart istentiszteletet április 8-án, Fehérvasárnap. Isten- tisztelet után szólítják: átszállítják a flossenburgi táborba, ahol másnap hajnalban kivégzik. Álljunk meg ennél az utolsó húsvételőtti vasárnapnál. Pontosan tíz évvel később Teilhard de Chardin elmondta húsvéti miséjét a new-yorki Szt. Ignác-templomban, délután összeesett és meghalt. Bonhoeffer és Teilhard: egy nemzedéknyi korkülönbséggel ugyanazokban a nyugtalan évtizedekben éltek, az egyik fogolyként, a másik hazájától távol. Teilhard Bonhoeffer indulása éveiben írta meg az „Isteni miliő”-t... S ez az „isteni miliő” kiteljesedett azon a tájon is, ahol egy szétroncsolásra szánt fiatal lelkész, egy elnémított tudós és pedagógus, a haláláig és halálában is példamutató maradt. „ ... Olyon napjaitoknak is kell lenniök, melyekre ha visszagondoltok, már nem azt érzi- tek fájdalmasan, hogy hiányzik nektek valami, hanem hogy megerősödtetek abban, ami nem múlandó" — írta övéinek — mintegy végszóként a börtönből, 1944. május 24-én. Bozóky Mária A HUMANIZMUS VÉDELMÉBEN A teológia, amennyiben Isten igéjének időszerűségére akar emlékeztetni, mindig új feladat előtt áll. Ez a feladat az, hogy az evangéliumi üzenetet a kor nagy kérdéseiben fogja fel. A 2. Vatikáni zsinat is „mindenekelőtt azokat az értékeket kívánja megvizsgálni a hit fényénél,... amelyeket a ma embere különösen nagyra tart.” (Gaudium et spes 11.) Ebben a munkában lesz a teológia a kereszténység és a kultúra közötti párbeszéd „helye”. Amint a teológia története is bizonyítja, ezt a jelenséget gyakran úgy értelmezik, mint az evangéliumi üzenet és az újabb kultúra közötti összeütközést, pedig csupán a kereszténységnek egy bizonyos történeti és kulturális kifejeződése és az ember vagy az emberiség közötti konfliktusról van szó. Ezért egy-egy korszak kultúrájának szigorú vizsgálata a teológiát arra indítja, hogy saját hagyományát is a kritikai kérdezés tárgyává tegye, azaz, hogy megvizsgálja azokat a különböző struktúrákat, amelyekre a keresztény hit és az emberi gondolkodás közötti találkozás adott alkalmat. Aki tudatában van ennek a teológiai elkötelezettségnek, az ma elérkezettnek látja az időt, hogy komolyan gondolkozzék arról a kulturális átalakulásról, amelyet — legalábbis nyugaton — a „humanizmus válsága” idéz elő. Nyugaton sokat emlegetett jelszó: „az ember halála”. Ezt egyesek tarthatják mulatságosnak is, vagy olyan divatnak, amit a francia értelmiség vetett a köztudatba. Jogos lehet az a megjegyzés is, hogy a humanizmus nevében való tiltakozás ma már luxus, amelyet a nyugati gazdag, ún. „permisszív,, (engedékeny) társadalmak megtehetnek, mert úg vélik, hogy kevésbé kényszerülnek arra, hogy az emberi személy alapvető jogaiért harc;
