Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - KÖRKÉP - Bozóky Mária: "Kereszténynek lenni... annyi, mint embernek lenni"
eközben hogyan rajzolódnak ki érdeklődésének még tágabb, az ökumené felé mutató horizontjai. Huszonkétévesen a barcelóniai németajkú közösség (Auslandsgemeinde) káplánja. Megelégedéssel állapítja meg, hogy olyan „különös emberekkel kell foglalkoznia, akikkel köny- nyen lehet, hogy egyébként soha szóba sem állt volna (...) Világjárók, csavargók, szökött bűnözők, idegenlégiósok, oroszlán- s egyéb áIlatszelídftők (...), az itteni varieté-színpadon szereplő német táncosnők, körözött politikai gyilkosok (...) Állandóan hazatelepítésükkel kell foglalkoznunk, holott tudjuk, hogy otthon sem jobb” — írja naplójában (Tagebücher, Briefe, Dokumente, 1923—1945. München, 1974). Egykori zavartalan, jómódú világából így csöppen bele az „élet sűrűjébe”. De honnan fakad kedélyének, munkabírásának, vállalásának zökkenésmentessége? Semmiféle finnyásságot vagy türelmetlenséget nem mutat a „Sanctorum Communio"-1, (Berlin, 1930.), „a szentek egyességéről” szóló doktori értekezését éppen befejező ifjú tudós, mikor tübingeni és berlini teológiai évei után ezzel a világgal találkozik össze .. . Mohón keresi is ezt a világot, a konkrét élet mind valóságosabb, mind hitelesebb arculatát. 1930-ban „Akt und Sein" címmel nyújtja be magántanári értekezését a berlini teológiai fakultáson. Ezt az összefüggést „tenni és lenni" később „Az ember problémája a jelen filozófiában és teológiában” c. írásában fejti ki bővebben, (ösz- szes Művek, III. kötet, München, I960.). Teológiájának és életszabályának állandó és legerősebb vonása gyakorlatilag is az „emberre” való vonatkoztatás marad. Világért sem programszerű beállítottság az nála, hanem táguló, kikristályosodó szemléletének egyben gyakorlati próbáratevése is. Eleinte a „két Országról”, az evilágról és az isteni kegyelemről, illetőleg az üdvözülésről szóló tézisekkel foglalkozik. De igazában akkor talál magára, mikor behatói az evangéliumi „Hegyibeszéd" alázatába. Egyik későbbi írásában azt vallja: „Már sokat prédikáltam, már sok mindent megláttam az egyházban, beszéltem, szóltam róla — de ettől még nem lettem keresztény. .. Tudom, hogy Jézus Krisztus ügyéből akkor magamnak akartam előnyt szerezni... A Biblia szabadított meg ettől, különösen a Hegyibeszéd. Világossá vált szememben, hogy Jézus Krisztus szolgájának életével is az egyházhoz kell tartoznia s lépésről lépésre világosabb lett, hogy mennyiben” (Brief an eine Bekannte, 1936.). Az 1930/31-ben New Yorkban töltött tanulmányi ideje óta bekapcsolódik a keresztény egyházak nyugaton meginduló ökumenikus mozgalmába. Az év szeptemberében Cambridge- ben a Világszövetség (World Alliance') titkárévá is választják, de ugyanettől az időtől kezdve odahaza, Berlinben, megkapja a diáklelkészi beosztást is, magántanári minőségben .. . (Ettől a címtől 1936-ban a nácik büntetésből megfosztják.) Szívós odaadással karolja fel a fiatalok oktatását, bevezetését a keresztény életbe. Biesenthalban, nem messze Berlintől, hétvégén, összegyűjti a fiatalokat, együtt elmélkednek, olvassák a Szentírást, vitatkoznak és imádkoznak. Ezek után Ottó Dibelius berlini szuperintendáns az alig huszonhatesztendős lelkipásztort bízza meg a charlottenburgi Műszaki Eqyetem diákjainak lelkivezetésével is... 1932-t írunk: az egyetemistáknak már nincs kedvükre az efajta pietizmus, sőt semmiféle vallásosság ... A közleményeket letépik a falról, mire Bonhoeffer ismét kiszögezi a maga kissé gúnyos, de bajtársiasan közvetlen hangú megjegyzéseit: „Kedves Barátom! Miért teszed ilyen titokban és mirevaló mindig ez a rossz tréfa? Egyáltalán, miért vagy olyan rettenetesen dühös? Meg vagyok róla győződve, hogy mindketten egy lényeges tapasztalattal szegényebbek maradunk, ha kapcsolatainkat ilyen személytelenül folytatjuk. Miért nem keresel fel egyszer? Talán egészen jól el tudnánk beszélgetni...” De sem a lelkipásztornak, sem a hallgatóságnak már nem marad túlsók alkalmuk erre. Hitler 1933- ban történt hatalomra kerülése után efaita közösségek és beszélgetések nem alakulhatnak ki. A többé-kevésbé felkészületlen ifjúságot más eszmék és erők raqadjók magukkal . . . Fel kell hagyni a közeledést váró, a lelki sivárságot feloldani akaró, bizalmas hanqnemmel is. Amikor Bonhoeffer, ugyancsak ezekben az esztendőkben, a berlini (weddingi) konfir- málandókkal kerül össze, megdöbbenten állapítja meg: .......Berlin valószínűleg legszerencsétlenebb vidéke ez, nehéz társadalmi és politikai viszonyok közt. A fiatalok kezdetben úgy viselkedtek, mintha megbolondultak volna, úgy, hogy eleinte komoly problémáim voltak a fegyelemmel." (összes Művek, I. köt.) — Majd így prédikál 1932. nyarán, a Vilmos császár emléktemplomban: „Elpártolásunk nem abból áll, hogy alig vagyunk vallásosak, — voltaképpen egész szívesen azok volnánk.... igen jól belenyugodnánk, ha valamilyen kormányzat a keresztény világnézetet tűzné zászlajára .... de minél jámborabbak vagyunk, annál ritkábban halljuk meg, hogy Isten hatalmas, Vele nem lehet tréfát űzni.” (összes Művek, IV. köt. München, 1962.) * * * Bonhoeffer ökumenizmusát „krisztusibb kereszténységnek", igaz keresztény „testvériségnek" kell értenünk. Dogmatikai viták és súrlódások aligha kapnak helyt ebben, a törté39
