Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - KÖRKÉP - Pákozdy László Márton: A "kijelentés theologiája" a mai protestáns theologiában
immár egy kánonra, illetve annak az újszövetségi részére is alkalmazzák. A keresztény dogmatikák a reformáció után is a locus de sacra scriptura fejezetükben hasonlítottak legjobban egymásra, ahol a szentiratok isteni tulala'onságait körülírták.1 A sola scriptura és vele a scriptura sacra sui ipsius interpres (a Szentírás önmagát értelmezi) elve messzemenő, a reformátorok által nem látott és nem akart következményekkel járt. Luther előtt emberöltőkön át hangos volt az Egyház a megújítás kívánásától és reformzsinatok igyekeztek a megújulásnak formát és tartalmat adni. A reformátorok föllépésében valami hasonlót (analógia phaenomenalis) látok ahhoz, ami a kánonalkotó óegyházi zsinatokon történt. A keresztyénség főfolyama, az ókatholikus Egyház, az Egyházat fenyegető újításokkal vagy tévelygéseknek tekintett nézetekkel szemben összeszedte az apostolinak tartott szent iratokat és azokat kánonná nyilvánítva annak a mértéke. ítélete alá állt. Történetileg nézve a dolgokat a mai protestáns teológia (eltekintve a figyelmen kívül hggyható ún. fundamentalista típusú, törne egyházaktól és szektáktól) világosan látja, hogy előbb volt kijelentés-esemény, abból fakadó bizonvságtétel, szóbeli, majd Írásbeli „tradíció", ,,szent-hagyomány” és csak később volt „írás, majd ..Szentírás", Biblia. Más szavakkal előbb volt isteni kijelentés, istennéoe és tradíció, azután Biblia = normatív szentkönyvek gyűjteménye. De vajon e történefi vagy orocesszua - li'ta szemlélet tartalmilag is érvényes-e olyan értelemben, hogy a ..Szentírás az Eavház alkotása”, és nem sokkal inkább az Egyház által íölismert és a hit alázatában elfoqadott, már élő lae formájában az Egyházat létrehívó és azóta is megtartó norma, mérték? Kálvin égoúgy korának gyermeke volt. mint Luther és az ő ellenfeleik. De protestáns theo- loausként írásmagyarózónak is. rendszeres theologusnak is — a második nemzedék taaia volt — különb amannál. Ő világosan látta: kiielentés-eseménv és Írott ige között nagy időbeli távolság lehet és az írott szöveg e kiielentéshez kénest, egy tradíció közvetítése átlón. másodielleaűen istenige. Hadd idézzem néhánv sorát az Institutióbál, hoav ő látta a ki- ielontés és a Bibiig szöveae között levő különbséaet. a kiielentés orocesszus-ielleoét: Kétséa nem fér ahhoz, hogy . . . (az) atyák az Ige segítségével jutottak Istennek ama benső ismeretére, amely őket a hitetlenektől valamilyen módon megkülönböztette. Nem szólok méa a hit tulaídonképneni tanáról, amely őket az örökéletre meaviláaosította" ........Akár iö vendőlés és látomás által odta hót Isten tudtára az atyáknak, akár emberek munkáiával és szolgálatával juttatta el hozzájuk azt, aminek későbh(l) maradékról-maradékra kellett szállnia, az az eay bizonyos, hogy szívük mélvébe be volt vésve a biztos és szilárd tudomány, úav, hoay mea voltak győződve és belátták, hogv Istentől származott, amit tanítottak . . . Végre azt akarta Isten, hoay tudományának iaazsáaa (doctrine veritas) folytonos előhala- dással (continuo oroaressul örökre megmaradlon a világon s hoav azok a kijelentések, amelyeket az atvák előtt tett (deoosuerat), minteav nvilvános táblákra fölieayeztessenek. Ez "thól hirdette ki Törvényét, amelynek maavarázóiul adta ké'őbb a Prófétákat” . . . Kálvin látta, hoav különbség van kiielentés-eseménv. elmondott kijelentés-élmény, továbbadott bizonvságtétel és későbbi leírás, az írott ige között. Ezt az írásbafoalalást eavfolől !st°n nárntlan gondviselésével, más felől az ember Istent elfeledni hailó termé'zetének Isteni elbárítárával magyarázta. Ebből a magyarázatból is következett gondolkodásában a Szent- ■ rZ,. 5a óz eavházzol és mindenkori keresztmetszetével, minden tanfogalmazóssal szemben. Itt iutunk el analógiánkhoz: a protestantizmus az általa iaaznak tarottt írás alapján, a megreformálni szándékozott Egyház érdekében újból aláállt az ókatholikus Egyházban már megalkotott kánonnak. Az Eavház azzal hogy a kánon annakidején Markion és sok más tévtnn ellen védelmezőiévé vált az Egyháznak, később két dolgot méasem tudott mea- akadályozni: az egyház/ tanfeilődést és az istentisztelet későbbi elkülönülő kibontakozását a hoavománvoknak és szokásoknak a kánonhoz kénest meaielenő „többletét". másfelől a szakadásokat, ezek között a reformáció előtt a legjelentősebbet, a keleti és nyugati eavház elkülönülését egymástól. E orocesszusra emlékezve mea kell vallanom, hoay a protestáns odhodoxia nem a Kálvinnál már mutatkozó úi és jó kapcsolódó pontokhoz illesztette azokat az eredményeket, amelyek csöndesen, majd egyre nyugtalanítóbban következtek a sóin scrinturg alao'án folytatott hibliamegismeréshől. Először a „sola" elég hamar kettőssé változott: o Szentírás és a történeti hitvallások duettjévé vagy olykor triójává, amelyben a norma normans gyakorta a norma normafa sorsára szorult, a sola scriptura princípiuma nem érVényesült. Egy- eav „tradíció" a protestáns egyházakban is nagyhatalommá vált. A sola scriptura elvének engedelmeskedő protestáns bibliaalkotók mind jobban megismerték a Biblia valóságos emberi oldalát vagy jellegét: a humanizmus örökségével tarsolyukban egy — itt nem részletezhető — nagyon szövevényes folyamatban összetalálkoztak a felvilágosodással, az újkori világképpel s filozófiával, majd a tudományok egy egész sorával. Ezek mind azzal kecsegtettek, hogy segítségükkel a Biblia jobb megértéséhez lehet 237
