Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - KÖRKÉP - Pákozdy László Márton: A "kijelentés theologiája" a mai protestáns theologiában
eljutni. A sola scriptura nem mentett meg a sajátos protestáns tradíciók kialakulásától, még kevésbé az új tudományoknak a Szentírás fölé kerülhető hatalmától. A scriptura sacra sui ipsius interpres a Bibliának ugyan egy sokkal tüzetesebb megismeréséhez vezetett, de éppen ennek során derült ki az, hogy mennyi fogós kérdéshez mennyi új tudomány segítségéi kell elfogadni a „sola scriptura” érvényesítéséhez, hogy a jó írásmagyarázathoz hány ancillae exégéseos-ra, egzegétára van szükség. A Biblia irodalmi testének mind jobb megismerése, összetettségének a fölfedezése, a profán nyelvészeti, történeti tudományok fölhasználása, a fölvilágosodás valláskritikája, a filozófiai irányok mindent átfurkáló kutatása több mint 200 éven át sok theologiai állás föladására, sok visszavonulásra, sok fájdalmas külső és belső harcba bonyolította nemcsak az egyházakat önmagukkal, egymással, hanem egyre inkább az egyházakat a szekuláris tudománnyal. De az is bizonyos, hogy olyan újabb állásokat tudott a theologia kialakítani a bibliatudományok terén, amelyekben már az ún. világi tudományoktól nincs mit félnie. A „Biblia” túlélt minden jó vagy rosszindulatú kritikát. Gondoljunk csak arra, hogy mennyi minden másképp áll e könyv körül, mint csak 30—40 évvel ezelőtt is. Röviden így fejezhetem ki: a theologusok is átélték azt a botránkozást, amelyet a tanítványok után mindenkinek át kell élnie, mielőtt a Názáreti Jézusban a testté lett Igét fölismeri és elfogadja, mielőtt a valóságos emberben rátalál a valóságos élő Istenre. Azzal lépjünk tovább, hogy a korszakok és irányzatok egymásba tolódva múlnak el és adják át helyüket újabbaknak, tehát egészen régi és egészen új még egyszerre jelen van napjainkban. A kijelentés-theologia új korszakát Barth Károlynak és útitársainak, a dialektikai theologiának a támadása nyitotta meg a „liberális" (történeti és vallástörténeti, illetve a rendszeres theologiában főként Schleiermacheren és Ritschl-n tájékozódott) ún. „kultúr- protestáns theologia" ellen. A liberális theologiával szemben „a kritikai negáció” theolo- giájának indult. „Tiszta" theologia éppen úgy nem volt, illetve nem lett, mint elődjei. Egy lezárt és nagybecsű életműnek ma már világosan látszanak azok a gyökerei is, amelyeket Barth támadott, maga talán be sem vallott volna. Ma már három, egymás után 10—10 évvel a Christian Century-ben közölt visszapillantása életére és művére gondolkodásra kényszeríthet minden barthiánust.2 Legutolsó rádió beszélgetésében, kevéssel halála előtt, egy sürgető riporternek arra a kérdésére, hogy ő minek tekinti magát tulajdonképpen, orthodoxnak vagy liberálisnak, egyenesen azt felelte, hogy akkor inkább liberálisnak. Grandiosus munkája kezdetén az absolut „Egészen-másból" (Is. Rudolf Ottói), abból az igazi Istenből indult ki, „aki a minden tárgyiságtól szabad forrása minden tárgyiság krízisének, aki bíró s nem-léte a világnak”. Isten csak kijelentéséből, az Igéből ismerhető meg, innen kapta később tanítása1 a „Theologie des Wortes” (rossz magyar „tükörfordítással”: 'igetheologia') nevet. A történet immanenciájába a kijelentés egyetlen ponton tört be: a Krisztus-eseményben, Ez a kijelentés csak hitben ragadható meg; belőle hullik fény a kijelentés előkészítésére és az eljövendő világra. Hit és vallás között kiengesztelhetetlen ellentét van, beleértve a keresztyének vallását is. Ezen a ponton egészen eltávolodik Kálvintól, aki vallotta az általános és különös kijelentés igazságát és azt, hogy „semen quidem religionis” minden emberben van, hogy az embert ennél fogva és erre nézve lehet megszólítani az Evangéliummal. Ezen a ponton tért el Barthtól legjelentősebb szaktársa, Emil Brunner is. Legújaban Gogarten vált el tőle. Gogarten, Brunner és Bultmann egyetértett abban, hogy az ember exisztenciájában és nem a kijelentésben — amely valójában az emberi megközelítés minden lehetőségét tagadó esemény — van a theologia dialektikus jellege. Ez közös eltérésük volt Barthtól, aki szerint a kijelentés nem az emberi exiszten- ciából fölfakadó kérdésekre adott feleletet, hanem a kijelentés e kérdések születésének az eredeti alapja. Barth egyre inkább eltávolodott attól, hogy a theologia bármilyen emberi létértelmezésre lenne alapítható. Az exisztenciálizmus hatásától azonban sohasem tudott egészen megszabadulni. A dialektikai theologia exegetája Rudolf Bultmann. Körülötte külön exegetikai iskola csoportosult, mégpedig az újszövetségi tudományok területén igen kiterjedt és maradandó hatású iskola. Benne sajátosan ötvöződik még szinte a XIX. századi, igen képzett filológus és a vallástörténeti iskolából származó exegeta a dialektikai theologussal, és 1928 óta a Heidegger fémjelezte exisztenciális filozófiával. Bultmannak az a tétele a 20-as évek elejéről, hogy a theologia akkor beszélhet Istenről, hogy ha egyben az emberről is beszél, vagyis az embernek egy előzetes meghatározott értelmezése van magáról, tartós maradt. Ez a „Vorverständnis” nagy, sőt döntő szerepet játszik exegetikai munkájában is, amely miatt állandóan vegyül filozófiai és rendszeres theologiai elemekkel. Az ember léte történeti, vagyis 238
