Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A sugalmazás teológiája
hypostaticában. Az egységesítő és isteni mozzanatot túlhajtó hajlam itt a verbál-inspirá- cióba téved, míg a szétválasztásra hajló — isteni és emberi szavakra, üdvösségi és profán igazságokra bontja a Szentírást. A zsinati formula e konkrét-következményes kérdésben is az inkarnáció-inspiráció belső misztérium-feszültségében és komplexitásában fogant. P. Grelot magyarázási kísérlete szerint9 — a Szentírásban az üdvösségi igazságok közlése nem materiális, tárgyi kérdés, „üdvösségi igazságokat közölni” — ez a Szentírás egészét átjáró objektum formáié és cél. Vagyis az ún. profán igazságok, vagy tudósítások is, mint segítők, hordozók, illusztrálok, vagy keret — részesednek az üdvösségi vonatkozásból, azt szolgálják; és ennyiben bizonyos értelemben, ha nem is mindig önmagukban (in se), de az üdvösség vonatkozásában (relate ad salutem) mindig igazat mondanak. A Szentírás egészében birtokolja tehát azt az igazságot, ill., tanítást, amelyet „az Isten a mi üdvösségünkre le akart Íratni”, vagy közvetlenül és tartalmilag is, vagy közvetve, az üdvösségi kijelentések szolgálatában. Az előbbi értelmezéssel már egészen a teológiai spekulációk területére léptünk. Ezekből kívánok még egy összefoglalást nyújtani, éspedig a legizgalmasabb kérdésben: az inspiráció természetére és folyamatára nézve, újszerű gondolatokkal. Szerzőik elsősorban Rahner és Benoit, a már említett Grelot és ószövetségi vonatkozásban N. Lohfink. A sugalmazás szociális karakterének kidolgozásában főképp angol szerzők jeleskedtek, pl. az amerikai McKenzie10. Kísérlet a sugalmazás korszerű értelmezésére Az inspiráció problémakörének újra-átgondolására és egy differenciáltabb megoldás keresésére különböző tényezők hatottak a teológiában. A deduktív, apriori megoldást aláaknázta a modern szentíráskutatás sokféle tényleges eredménye. Az isteni és emberi szerzőség mind jobban tudatosuló teológiai és antropológiai komplexitása az eddigi megoldások elégtelenségét, vaskosságát mutatták meg. Különösen az ószövetségi Biblia-kutatás jutott el a kényszerű belátásra, hogy nemcsak néhány szerző műve a Szentírás, hanem hogy egyes könyvek mögött számtalan szerző, író, gyűjtő, jegyző és szerkesztő áll, éspedig gyakran teljes homályban és anonimitásban. Biztos, hogy megfelelő az a válasz, amely az inspiráció indivi- duálisabb és intellektuális szemlélete alapján egyetlen végső összeállító inspiráltságára hivatkozott, aki pedig esetleg a legkevésbé alkotó munkát végezte?! Végül a kánoniság nehéz kérdése: hogyan ismerte fel az egyház az egyes könyvek inspirált voltát? Ez végre is ténykérdés, s mint ilyen, csak tényleges kinyilatkoztatásból válhatik ismertté a sugalmazás-tan eddigi felfogása mellett. Ebben igaza van a tradicionális tanításnak, de azt a válaszát, hogy ez külön forrásból, egy isteni-apostoli konstitutív tradícióból ismeretes, ma már sokan megkérdőjelezik a történeti megközelíthetőség problematikája miatt. Ezeket és még egyéb felmerült kérdéseket véve figyelembe— próbáltak az említett hittudósok az inspiráció folyamatáról .természetéről egy teljesebbnek, kielégítőbbnek érzett képet alkotni. Kiindulás a Szentírás és egyház kapcsolata. Mint ahogyan a kánon felállításánál is az alap az újszövetségi és az ószövetségi könyvek isteni eredetének felismerése úgy történik, hogy mennyire jelentkezik bennük az Újszövetség előtörténete, mennyire készítették elő a beteljesítő Krisztus-eseményt. Ez tehát a norma az Ószövetséggel szemben. — Az Újszövetség mércéje viszont így jelentkezik: az ősegyház az egész egyház kiindulása, a magban az egész jövendő és az örök apostoli norma; ennek hitbeli reflexiója a Krisztus-eseményről s e hitének objektivációi a leghitelesebbnek megtapasztalt formában: ezek az újszövetségi Szentírás könyvei. E könyvek mind a keletkezésben, mind a felismerésben a Szentlélek inspirációját- asszisztenciáját tételezik fel. E tömör összefoglalásban több újszerű mozzanat van. Az első az ősegyháznak egészen kiemelt, egyedülálló szerepe, jelentősége. Eddig is tudtuk-vallottuk, hogy az ősegyház kora még konstitutív kinyilatkoztatási időszak. Mióta pedig a Szentírás ké- rügmatikus jellege nyilvánvalóvá lett, s ennek következtében a történeti Krisztus-esemény minden részletében kevésbé áll rendelkezésünkre bázisként, mind jobban az apostoli ősegyház veszi át a végső stabilizáló funkciót — történetileg, dogmatikailag és fundamentál- teológiailag. Ebben az ősi időszakban alakítja ki az egyház önmaga tulajdonképpeni lényegét, az egyetlen és egyszeri Krisztus-esemény után — Krisztus történelmi állandósulását, titokzatos hasonmását, „az" Egyházat, annak intézményi alapjait, szakramentális, megszentelő életét, s mindennek hitbeli öntudatát. Ez az önkifejlődés magában foglalja az írásbeli objektiváció- kat is. A folyamat ezért egyúttal a kánon kialakulásának folyamata is. Az egyház, amely a Szentlélek közvetítésével a megdicsőült Krisztustól tovább-tanítva, írásbeli dokumentumokban is megfogalmazza a hitét és életét, elismeri és áthagyományozza ezeket mint a jövendő idők számára is a keresztény hit és élet normáit. És az inspiráció hogyan érvényesül, mit jelent e 230
