Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A Szentírás, a szentíráshagyomány és a tanítóhivatal
hetjük helyesen, ha mindkettőben a hozzánk eljutó — bár különböző létmódokban eljutó — teljes Evangéliumot keressük” (Schrift — Tradition — Kirche in: Roesle—Cullmann: Begegnung der Christen, Evangelisches Verlagswerk Stuttgart, 1960, 143,). Érdemes odafigyelni H. E. Symonds szavaira is, aki a Tridentinum tanítását a következőképpen értékeli: „A consensus patrum úgy tűnik, tanítja a Szentírás szufficienciáját, vagyis azt a nézetet, hogy a Szentírás az üdvösséghez szükséges minden igazságot tartalmaz. Ez persze semmiképp sem befolyásolja az egyháznak azt a funkcióját, hogy minden hitigazságot hirdessen és valóban definiáljon. Azt jelenti ez, hogy az egyház sohasem tart igényt arra, hogy új hitigazságokat tegyen hozzá a végleges kinyilatkoztatáshoz, melyet az Úr és apostolai ajándékoztak nekünk. S jelenti azt is, hogy abban az időben, amikor kialakította az Újszövetség kánonját, ill. átvette az Ószövetséget, úgy döntött, hogy a hagyományban kézről kézre továbbadott hit valóban megtestesült az apostolok és evangélisták írásaiban. Következetesen jár el tehát a zsinat, ha az atyákkal egyetértésben a tanítás mindkét forrását „pari reverenda” kezeli. Az a tan pedig, hogy lennének olyan hitbeli tanitások, amelyek nem találhatók meg a Szentírásban ill. nem azon alapulnak, kívül áll az atyák és a nagy reformzsinat tanításán” (id. Geiselmanntól, Schrift, —Tradition — Kirche in: Begegnung der Christen, 141.). Láthatjuk, hogy a zsinati atyák eredetileg a „partim-partim” tervezetet akarták elfogadni és végül az ,,ef" került a végső megfogalmazásba. Geiselmann érveinek és cáfolatainak (1. J. Beumer, Handbuch der Dogmengeschichte, Band I. Faszikel 4: Die mündliche Überlieferung als Glaubensquelle, Herder, 1962, 82—88.) részletekbe bocsátkozó elemzését mellőzve talán megkockáztathatjuk azt a véleményt, hogy az „et" szóválasztással a zsinat kitért a döntés elől és nem óhajtott a végső szó jogán fogalmazni a Szentirás s a szenthagyomány belső összefüggésének a kérdésében. Bár a Dei Verbum idevágó szövegrészletét is jellemzi az óvatosság és sok kérdést nyitva hagy, mégis határozottabban vallja a kettő belső kapcsolatát, amikor így fogalmaz: „A szenthagyomány és a Szentírás . . . szorosan összefonódik és átjárja egymást. Mert ugyanabból az isteni forrásból („fons” helyett „scaturigo" és egyes szám!) fakad mind a kettő, valamiképpen egyesül, és azonos cél felé tart” (9. art). A kommentátorok közül sokan rámutattak arra, hogy a Dei Verbum a kettő viszonyát szerves egységben látja. Kérdés: mit jelent ez a szerves, mondhatnánk, dialektikus kapcsolat? — Már szó volt róla, hogy a Dei Verbum a hagyomány és a Szentírás mögött álló Jézus Krisztus szavainak és tetteinek, egész életművének a múlthoz képest teljesebb megközelítésére törekszik. Ez a törekvés maga után vonja a hagyomány árnyaltabb elemzését. így talán nem tűnik önkényes analógiának, hogy amikor a Szentírás és hagyomány benső összefüggését vizsgáljuk, újra csak Jézus személyére fordítjuk a tekintetünket. A Dei Verbum 2. artikulusában olvassuk: „Istennek az üdvösség történetében művelt cselekedetei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és szavakkal kifejezett valóságukat. A szavak viszont a tetteket hirdetik és a bennük rejlő misztériumot világítják meg." Hasonlattal élve, Jézus igehirdetése a könyv gondolataihoz hasonlít, tettei annak illusztrációi, kölcsönösen gazdagítják az olvasó élményvilágát, úqy Jézus szavai és tettei kölcsönösen elmélyítik a bennünk feltáruló üdvösség megértését. Mintha Jézus szavainak és tetteinek ez az egymást megvilágító értelmező folyamata élne tovább — persze analóg értelemben — a Szentírás és a hagyomány kölcsönhatásában. Isten igéjét megfogalmazva a Szentírásban találjuk, életszerűen pedig a szenthagyományban. Az életszerűség azt jelenti, hogy az egyházban az élő tanítást hirdetik, elfogadják, megvallják szóban, írásban, művészetben, imádságban, kifejezik az ünneplésben. A Szentírás és a szenthagyomány szorosan összefüggnek egymással. Egyik sincs meg a másik nélkül. Minden hitigazság megvan a Szentírásban és a szenthagyományban. Az élő tanítás a Szentírásra hivatkozik, a Szentírás pedig az élő tanításban kapja értelmezését és alkalmazását. Az utóbbi módjáról a Dei Verbum így szól: „Az áthagyományozott tények és igék értelmi megragadása által, akár a hívők elmélkedése és tanulmányozása folytán, amikor szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19 s 51.); akár a lelki dolgok bensőséges és élményszerű megértése folytán; akár azok igehirdetése alapján, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos megtalálásának karizmáját" (8. art.). Az apostoli hagyomány és az apostoli hagyomány kánonná nyilvánítása által tehát az üdvösség eseménye még nem válik holtmerevvé, hanem az Újszövetség továbbhat az egyházban. „Az írás nem azért írás, hogy írás maradjon, a kereszténység nem könyvvallás, jóllehet a Biblia igéjéből él” (O. Karrer). „A Szentírás inkább eszköz, hogy Krisztus tette továbbfolytatódjék az egyházban és az egyházért... A Szentírás tulajdonképpeni tartalma akkor tűnik elő, amikor megtalálja időszerűségét az egyházban. A hit és az egyház tapasztalatai végsősoron a Biblia által előidézett „primér kommentárja” a Biblia helyes megértésének" — vallja az evangélikus £. Kinder (Schrift und Tradition, Begegnung der Christen, 122—125.). Isten igéje tehát, amely valóság (tett, tény) s tanítás is egyszersmind, örök — és új, egy 222
