Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: A Szentírás, a szentíráshagyomány és a tanítóhivatal
és ugyanaz — és sokféle is egyszerre. Ugyanaz ti. a valóságban, realiter — új, sokféle az egyház hagyományában. Ha gondolataink és idézeteink helytállnak, akkor a zsinat tanítását a Szentírás és a szenthagyomány kapcsolatáról így összegezhetnénk: 1) a hagyomány nem kiegészítő része a Szentírásnak a „két forrás" elmélet értelmében; 2) de azt sem állíthatjuk, hogy csupán megvilágítója, kibontakoztatója a Szentírásnak a lényegi elégségesség érintetlenül hagyásával, mondhatnánk, a merev „egy forrás" elmélet értelmében, hanem 3) a Szentírással együtt a szóbeli és írásbeli hagyomány szerves egy-ségét alkotja. Ügy is mondhatnánk, hogy egy forrás van, —• csak az egy forrás a Szentírás és a szenthagyomány dialektikus feszültségében áll fenn. Ha a zsinat teológiatörténeti háttere után kutatunk, akkor a XIX. század neves teológusainak, elsősorban Möhler, Scheeben és bizonyos mértékig Perrone, Newman és Franzelin kutatásaira lelünk. Az egyház tehát a Szentírás és a hagyomány egységében és az egységben fennálló különbözőségben él. Ebben a termékeny feszültségben valósítja meg a történelmi változások között a rábízott hagyománynak azt a megőrzését és továbbadását, amely az elfajulás, az egészségtelen elburjánzás kockázatát is magában rejti. A 2. Vatikáni zsinaton részt vett protestáns teológusok (Pl. Cullmann, Reid), és a zsinati okmányokat értelmező protestáns szakemberek gyakran hangoztatták, hogy a római katolikus gondolkodás az egyház hagyományának általános elvi értékelését túlon-túl derülátó módon ítéli meg. A teljesség kedvéért említsük meg, hogy ez a kritikai észrevétel római katolikus részről is elhangzott. Mayer kardinális a zsinaton 1964. szept. 30,-i felszólalásában rámutatott: az egyháznak „in statu viatorum” nemcsak törvényes, hanem törvénytelen hagyományai is voltak és vannak (Pl. liturgiától elszakadt lelkiség, az egyoldalú jogi gondolkodás, nem beszélve történelmi példákról, mint búcsúcédulák stb.). Sajnos a zsinat — J. Ratzinger is fájlalva említi — elmulasztotta a hagyomány pontos és egzakt kritériumainak meghatározását és a hagyományról csak affirmative szólt, pedig a hagyománykritikai szempontok okmányba foglalása ökumenikus szempontból lényegesebb lett volna, a Szentírás kvantitatív teljessége körül folytatott fiktív csatározásoknál. Mégsem mondhatjuk, hogy a hittani rendelkezés azonosítja a hagyományt a történelmi egyházzal és annak összes hagyományával. Mert ha a Szentírás és a szenthagyomány között dialektikus kapcsolat van, akkor nem csak az áll, hogy a hagyomány elmélyíti a Szentírás értelmét, hanem az is, hogy a Szentírás mértéke a hagyománynak. Továbbá abból, hogy a zsinat megállapítja: az egyház „az isteni teljesség felé tart” (8. art.), az következik, hogy ami ennek a teljesség felé törő igyekezetnek a mértékével nem egyezik, az nem valódi, egészséges hagyomány, hanem önkényes fejlődés, esetleg szokás (vő. LThK i. k. 518—23.). A Szentirás, a szenthagyomány és a tanítóhivatal kapcsolata A hagyomány és a hagyományban a Szentírás nem légüres térben jött létre, hanem az egyházban, amely mögött Istennek ugyanaz az üdvözítő tette áll, mint a hagyomány és a Szentírás mögött; ugyanannak a Léleknek a vezetése alatt áll, mint a hagyomány és a Szentírás; és ugyanannak a Jézus Krisztusnak a szándékából létezik, mint a hagyomány és a Szentírás. Az élő egyház kincse a hagyomány és a Szentírás; az élő egyház feladata és küldetése a Szentírás és hagyomány megőrzése és továbbadása. Tévednénk, ha ezt a feladatot a kizárólagosság igényével a tanító egyháznak, az apostolutódoknak tulajdonítanánk, miközben a hívők közösségéről továbbra is úgy gondolkodnánk, mint hallgató egyházról. Az a tény ugyanis, hogy Isten népében fennáll az „elöljárók és hívek” kettőssége, nem szünteti meg Isten népének egységét. Ezért hangsúlyozza a zsinat mielőtt a tanítóhivatal, valamint a Szentírás és szenthagyomány sajátos kapcsolatával foglalkozna, hogy a „szenthagyomány és a Szentírás Isten szavának az egyházra bízott egyetlen szent letéteménye. Hozzá ragaszkodik Isten egész szent népe, amikor pásztoraival egyesülve állhatatosan kitart az apostolok tanításában és közösségében (vö. ApCsel 2,42 a görögben). Innét van a pásztorok és a hívek páratlan egyetértése a hagyományos hit megtartásában, gyakorlásában és megvallásában” (10.art.). Az idézett szavakból világosan kitetszik: Isten egész népének ragaszkodnia kell a hit szent letéteményéhez, hogy az egymást követő nemzedékek váltásában mindig az maradjon, ami a jeruzsálemi ősgyülekezet volt, „egy szív, egy lélek" (ApCsel 4,32.), akik „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42.). Ha az egész egyház kincse a Szentírás és a hagyomány, akkor az egész egyház feladata a kincs megőrzése és továbbadása. Ebben az értelemben az egész egyház „hivatala” a tanítás. Vagyis mindaz, aki élő tagja az egyháznak, egyúttal „tagja" a tanítóhivatalnak. A tanítás „hivatalát" gyakorolja, amikor gyermekét imádságra tanítja, 223
