Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Férfi és nő a Bibliában és az Egyházban
TEOLÓGIA! LELKIPASZTORI KERDESEK FÉRFI ÉS NŐ A BIBLIÁBAN ÉS AZ EGYHÁZBAN Ezzel a címmel írt a freiburgi „Christ in der Gegenwart” részére egy nagyon érdekes tanulmányt Oda Hagemeyer herstellei bencés nővér, aki civil képesítése szerint jogászdoktor, és rendszeresen foglalkozik egzegétikai és ökumenikus problémákkal. Az elmúlt években — írja Oda Hagemeyer — gyakran esett szó a férfi és nő közötti szolidaritásról, partneri viszonyról, főként a „Nők éve” kapcsán. Visszatekintve a történelemre, azt látjuk, hogy az elmúlt századok, sőt ezredek során állandó le-föl jellemzi a két nem viszonyát. Közben azonban elérkeztünk az emberiség történetének egy olyan pontjára, ahol a nemek tetterős partneri viszonya szinte életfontosságúvá vált. A férfi és női nem kétségkívül „antinomikus", ami azt jelenti, hogy a természetes rendben összeegyeztethetetlenek. A teremtés felől nézve azonban kölcsönösen egymás kiegészítésére vannak utalva. A szerzőnő itt Friedrich Heiler posztumusz könyvére utal, amelyet A nők szerepéről a vallásokban írt, és amelynek bevezetőjében ezeket írta: „A nők vallásos értékelésének kezdetén, a nőnek, mint az isteni erő hordozójának magasra értékelése áll s ez a képesség éppen asszonyi voltából ered.” A Földközi tenger környéki kultúrákban mindenütt széles körben elterjedt volt a „Nagy Anyának”, az anyaistennek tisztelete. Gyó- gyítóan és segítőén állt mindenkinek oldalán és ebből eredt a nőnek prófétai és látnoki szerepe ezekben a kultúrákban. De Indiában is nagy tiszteletnek örvendett az anyaisten. A három nagy monoteista vallásban, a perzsa eredetű mazdaizmusban, a zsidóságban és az iszlámban az Istenről való elképzelés férfias vonásainak, valamint az anyaistenség kizárásának eluralkodása oda vezetett, hogy a vallásból szinte teljesen kiszorultak a nőies vonások, holott az Ószövetségben még voltak jelei annak, hegy Isten anyamódon fordul teremtményeihez. „Mint a fiút, ckit az anyja vígasztal, úgy vigasztallak neq én is titeket” — mondja Isten Izajás próféta szájával (66,13). És a korai Izraelben a nő még aktív szerepet játszott a vallásos életben, áldozatot mutatott be, jövendölt és részt vett n kultikus táncokban is, amint azt az Ószövetség sok szövege tanúsítja (Id.: 1Sám 1,3: Bírák 4,4; 5,1; 13,23; 21,19; Zsolt 63,26; Kiv 15,20; stb.). A kivonulás utáni zsidóság körében azonban a nők közreműködését az istentiszteletben fokozatosan korlátozták. Jézus volt az, aki a nőkkel szembeni viselkedésével áttörte a hagyományos tabukat. A környezetében asszonyok voltak, akik követték tanításait és ugyanakkor gondoskodtak róla. Meggyógyított beteg nőket, és nők voltak feltámadásának első tanúi is. Szent Pál is közvetlenül a bibliai teremtéstörténethez kapcsolódik, amikor azt mondja: „Nincs többé... férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban" (Gál 3,28). Ha pedig az első Korintusi levélben látszólag ellentmondó kijelentéseket tesz, úgy ez jellegzetes példája a korabeli zsidó gondolkodásnak, amellyel az akkori környezet szokásaival igyekszik számolni, a nőknek akkoriban érvényes alárendelt helyzetével. Pál azonban nem közöl itt általános érvényű tanítást. Sokkal inkább föltételezi a szellemtől áthatott nők és prófétanők jelenlétét a közösségben, mint magától értetődő tényt. Oda Hagemeyer szerint a korai kereszténység tanúságtételei egyértelműen bizonyítják, hogy mennyire komolyan vette a fiatal egyház a nők fölszabadítását az addig érvényes kényszerek alól. Elég csak néhány tényre utalni, amit Heiler fentebb említett könyvében gyűjtött össze az asszony helyzetére vonatkozólag a korai kereszténységben. így hivatkozik például Szent Péter pünkösdi beszédére, amelyről az Apostolok cselekedetei tudósít, és amelyben Péter Joel prófétát idézi: „Fiaitok és lányaitok jövendölni fognak,... még szolgáimra és szolgálólányaimra is kiárasztom lelkemet ezekben a napokban, hogy prófétál- janak” (ApCsel 2,17—18). A pünkösd ünnepének ez a pneumatikus lelkesedése hatott a jeruzsálemi ősközösség férfiai és női között éppen úgy, mint a pogány—keresztény közösségekben. Ugyancsak az Apostolok cselekedetei számol be arról, hogy Fülöp evangélistának, aki a hét diakónus egyike volt „volt négy prófétai tehetséggel megáldott hajadon- leánya” (21,9). Papiasz korakeresztény író még személyesen ismerte őket. És még a II. század kezdetén is Jusztinusz említi, hogy „nők és férfiak egyaránt vannak nálunk, akik az 189
