Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - KÖRKÉP - Bozóky Éva: A nők a történelem útjain
A város és a benne űzött ipar a történelem minden korszakában házon és családon kívüli munkavállalásra is kényszerítette a nők egy részét. Főként a magányosokat, akik mindig szép számmal éltek, mivel a sok háború a férfiakat pusztította,., azonkívül biológiai adottságok következtében a férfi-halandóság a csecsemőkortól kezdve nagyobb mint a nőké, — nem csak az embereknél, de az állatvilágban is. A magányos nőt a falusi nagycsalád mindig is közösségébe vonta, munkájában, megélhetésében részeltette, ám a városi lakosság gyakran sorsára hagyta. A — mai hasonlattal — szakszervezeti jellegűnek nevezhető segítőegyesületek ókorba nyúló története mutatja, hogy a munkavállaló nők szervezkedése milyen ősrégi (Id. Ewelyne Sullerot: A, női munka története és szociológiája); az antik Róma felszabadul! rabszolgái és szabad szegényei — nőkkel a soraikban — már segítő egyesületekbe tömörültek; a középkori városokban működtek női céhek, ezeknél szorosabb szervezet volt a begináké (együtt laktak, egymás gondját viselték, öregeiket ápolták). A XIX. századi kialakuló nagyipar pedig már tömegesen foglalkoztat nőket, s igen kegyetlen körülmények között, miként Engels az angol textilgyárak munkásnőiről beszámolva elmondja; a kizsákmányolás foka azonban Európa más részein is igen nagy volt, érthető, ha az — immár valódi — szakszervezetekben és a kialakuló munkásmozgalomban elkezdődött a nők saját küzdelme az egyenlő munkáért járó egyenlő bérért, a képzés lehetőségéért, s a gyermekek elhelyezéséért, mindezeken kívül pedig a politikai jogokért. A XX. században azonban nemcsak a korábban érvényesülő tendenciák hatottak a nők sorsára, Azok is. Vitathatatlan hatással volt a nőemancipációra a fejlett iparú országok urbanizációja, de sajnos a század két katasztrofális méretű világháborúja is. Elég arra utalnunk, milyen évtizedekig elhúzódó küzdelem előzte meg a nők egyetemi felvételét a múlt század végén, ám az első világháború alatt fellépő szakemberhiány szinte elsöpörte az aggályokat, a bölcsész és az orvosi pályák felé megnyílt az út, a második világháború után pedig már a jogi és a műszaki pályák felé is. A nőemancipóció igazi motorja századunkban mégis az ipari forradalom volt — és itt tér el a modell a több ezer éves tendenciáktól. A modern nagyipar valósággal felszívta a munkaerőt (gazdasági jelentőség), ugyanakkor termékeivel megszüntette a korábbi családi feladatok tetemes részét, úgy is mondhatnánk, otthonában tette munkanélkülivé a városi nők nagy tömegét. A házi munka évezredeken át rendkívül sokféle feladatot egyesített, amelynek egész sora szűnt meg néhány évtized alatt (vízhordás, fűtés, kenyérsütés, szövés-fonás, varrás, gyümölcskonzerválás, házi gyógyszerek készítése stb., és mindezen tennivalók titkainak anyáról leányra való átadása); ami pedig megmaradt az otthoni tennivalókból, azt új gyártmányok, szolgáltatások könnyítik (háztartási gépek, félkész ételek stb.). Ha feltesszük a kérdést, miért nem unatkoztak otthon nagyanyáink, noha egész életüket „gyesen” töltötték, kézenfekvő a válasz; nemcsak, hogy nem értek rá, de elfoglaltságuk sokfélesége változatosságot is vitt az életükbe, bármilyen fárasztó is lehetett az egyébként. A főkérdés azonban az anyaságé. A kisavermek ma sem nélkülözheti az anyját. De ma egy-két, ritkábban három gyermek talpraáilítása az élet sokkal kisebb hányadát követeli, mint a régi asszonyok anyasága, akik 10—12 gyermeket szültek, hogy életben maradjon belőlük néhány. Az orvostudományok és a gyógyszeripar fejlődése, az egészségügyi ellátás elterjedése lecsökkentette a gyermekhalandóságot, meghosszabbította az emberi életet. — A régi asszony folyton szült és folyton temetett, születés és halál misztériumának ismételt közelségében felőrlődött, korán vénült, és ha csak különlegesen erős szervezettel nem ajándékozta meg a Teremtő, maga is időnap előtt távozott az élők sorából. Szépen mondja róla Rainer Maria Rilke, a nagy osztrák költő: „És a függönyös hátsó szobákba zárva / bús anyaságuk is olyan setét, / most hosszú éjek kényszerű sírása, / majd pár elernyedt, lomha, csöndes év. / A holtak ágyai is árnyban állnak / s a sírhoz mind epedve vánszorog / s úgy halnak meg láncában a halálnak, / mint elhagyott, kolduló asszonyok.” (Kosztolányi Dezső ford.) Mit is kezdhetne meqhosszabbodott életével, megsokasodó szabadidejével a mai nő, ha nem léphetne ki, legalábbis gyermekei felcseperedése után a társadalmi munkavégzés színterére? A kapitalista országok lapjai gyakran számolnak be a „háziasszony-szindrómáról", a gyermekeik felnevelése után megüresedett életűvé vált asszonyokról, és a különféle szintű tanfolyamokról, amelyeket részükre szerveznek, hogy kitörhessenek céltalanságukból — legalábbis addig, míg egy gazdasági válsághullám vissza nem sodorja őket, korlátozott jogaik miatt. Olyankor megint felcsap az ellentét férfiak és nők között. . . Nálunk ez az ellentét a munkavállalás terén nem fenyeget. Munkanélküliség nincs; a nők —• a túlzott fizikai megerőltetést kívánó pályák kivételével — bármilyen szakmát választhatnak; ha képzettségük megfelelő, a férfiakkal egyenlő bért kapnak; ha képességeik alkalmassá teszik őket, bármilyen munkakörben vezetők lehetnek. (Hogy a képzés, következésképp a bérezés tekintetében is még gyakori a hátrányos helyzet, átmeneti jelenség.) Bizonyos pályák, melyekre háromnegyed századdal ezelőtt be sem akarták engedni őket, már 166
