Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Profán világ - megszentelt világ
aláztatás és szenvedés lesz osztályrésze. Mindez nem a keresztény világszemlélet mellett vagy ellen szól, nem is szentebbé vagy profánabbá teszi világunkat, hanem szomorú velejárója az emberiség földi vándorlásának. Annak a kalandos és szenvedésekkel teli útnak, melyben természeti csapások és az emberi erkölcsi erők megfogyatkozása a jobb és szebb felé vezető vajúdás útjának jelzőtáblái. És mégis: az ember tegnap, ma és holnap boldog lehet, mert a vajúdás fájdalmai között folyamatosan új élet, nemesebb élet születhet világunkban. De hogyan tekint minderre a hivő keresztény? Sehol sem mondható az ember annyira Isten szabad partnerének, mint épp kereszténységünkben. Még örök üdvösségét sem passzíve fogadja el, hanem szabadon kell megküzdenie érte. És ezen a tényen az sem változtat, hogy ezt a szabadságot Teremtője ajándékaként nyerte el s a kegyelem erejében gyakorolja. A keresztény ember nem feledkezik meg arról, hogy történelme csakis Krisztus megtestesülése által válhatott „isteni színjátékká", az üdvösség történetévé. És ha ez a keresztény mindenre gondol, akkor előbb-utóbb azt is felfedezi, hogy viszonya a természethez, a világhoz, az egyeshez és a közösséghez egyrészt a hit és a lelkiismeret által, másrészt az emberi értelem és akarás segítségével megszerzett ismeretek, tudás, képességek által realizálódik. Ügy is mondhatnák, hogy a keresztény ember a „világi” élettel és a „világi” tudományok által — azok vállalásával, eredményeinek gazdagításával és elfogadásával — illeszkedik be az emberi és a keresztény életbe, a profán és a megszentelt világba. A kérdés és a válasz Hogy mindennek számbavétele a hivő meggyőződést szükségképpen támogatja-e, arra nem tanácsos egyetlen szóval válaszolni. Mert kétségtelen, hogy az önmagára reflektáló „világ” és „evilági ember” egyre kevésbé leli fel „Isten nyomát" a természetben és nem ütközik lépten-nyomon „csodákba". Ügy tűnik, hogy a természetből, az emberiség életéből eltávozott a „numinózum”, mindaz, ami az „istenség" jelenlétére utalt. Számos fiatal ember olyan sokat „tud” már és „élt” már, hogy még mielőtt Istennek a természetbe vésett és írott szavát olvashatná, hallhatná, felfedezhetné — már szkeptikussá válik. Erre gondolva már nem csak arról kell szólnunk, hogy a fejlődés világunkban — minden deformáló emberi manipuláció ellenére — szembeötlő — hanem azt is meg kell látnunk és láttatnunk, hogy a mának kereszténysége is a fejlődés fázisában van. E fejlődés pedig afelé a pozitív feladat felé mutat és hív, hogy kereszténységünk ebben a történeti konstellációban, a történelem jelen órájában, a mai profán világban is (mint a régiben is tennie kellett) betöltse hivatását. Sok mindenben kell útmutatónak és értelmezőnek lennie. így például: a világ ma is kifürkészhetetlen jövőt rejt az ember számára. Nem pesszimista módon „sötét”, de reális nézéssel „homályban lévő” jövőt. Azután: a bibliai figyelmeztető szó, mely nehéz, verítékes munkáról, erőfeszítésről, betegségről, szenvedésről és halálról szól, minden automáció és kibernetika, minden tudományos eredmény, feltalálás mellett ma is letagadhatatlan tényekre utal. Az orvostudomány meghosszabítja ugyan a földi életet, klinikák a haldoklók számára szinte tökéletes „komfortot” nyújtanak — a halál ténye mégis valóság. Vagy: a legtökéletesebb tervezést is megzavarhatja egy-egy természeti katasztrófa. Fel kell tehát adnunk? Pesszimista módon le kell mondanunk a munkáról és fáradozásról? — Nem, mert a feltornyosuló nehézségek és megrendítő tények kérdőjelei mellett is a válasz számunkra Isten üdvösséget biztosítani képes gondviselése marad. — A szabad, szabadon tervező, világát formáló, a természetben élő, de egyszersmind azzal megküzdeni kényszerülő ember e kontrollt is jelentő válasz nélkül oly szabadságra van „ítélve", mellyel szüntelenül az önkény útjára léphet és önmagának, embertársainak, a világnak válhat el- pusztítójává. A felelősség A világban élő, annak értékeit felismerő és tiszteletben tartó, sőt megszerető ember itt érkezik el a sorsdöntő felismeréshez. Minél inkább akar ugyanis a természettel szövetségre lépni, saját világában berendezkedni, annál inkább nő felelősségtudata. Felelősség az Isten, a világ és az emberiség előtt. Ez a felismerés — mely veleszületett, természetes morális érzékből is fakadhat —< sok mindent új színben láttat meg a „profán világban”. Ezt a felismerést és a nyomában fakadó érzést a lét tiszteletben tartásának komolysága hatja át. Téves lenne azt tartani, hogy a tudományos és technikai fejlődés szükségképpen csök16
