Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Profán világ - megszentelt világ
kenti az ember erkölcsi felelősségtudatát. Az a szabadságtudat, amelyre a mai ember any- nyira féltékeny és büszke, épp e felelősségtudatból válhat az ember szabadságának biztosítékává. E felelősségtudat — ha tartózkodóan és anonim módon is — de valódi kapcsolatot teremt a világ „helytartója", az ember és „uralkodója”, a Teremtő között. Végső fokon ugyanis — ezt hivő meggyőződéssel valljuk — minden szabadsággal és hatalommal együtt járó felelősségérzet Istenben, a szabadság és hatalom teljességében horgonyoz. Az ember világa — mint említettük — már nem „numinizált”, nem szakrális, hanem egyre inkább profán világ. — De vajon — mindezek után fel kell tennünk a kérdést — talán két külön világ? — Ha így lenne, jaj lenne nekünk. Az ember ugyan építgeti, alakítgatja a maga „profán világát" — de ez a „kis” világ önmagában még nagyon szűkmarkú világ. A legfösvényebben azt nyújtja, amire az ember oly nagyon vágyik: az életet. Mert az ember fejlődő és haladó világa is halandó, a halálnak eljegyzett életet hordoz hátán. Nem voltunk, vagyunk és nem leszünk. Ez a kemény igazság. — És mégis, el kell mondanunk, hogy még ez a világ is, melyet az ember szabadságának objektivációjaként megalkotott, számunkra, keresztények számára is optimizmust tápláló, bizakodást élesztő realitás. Mert igaz ugyan, hogy a halál ma is épp oly kegyetlen tény, mint a régi idők embere számára volt. De nem azok számára, akikért Krisztus meghalt és feltámadt. Es tudjuk — mert erre hitünk tanít —, hogy Krisztus minden ember felé kitárta karját, mindenkiért „szenvedett kínhalált": — ezért még a legkeményebb földi realitás, a halál is magán viseli a megváltás „bélyegét". Kapu abba a világba, melyet Krisztus tárt fel minden oda- igyekvő előtt. A keresztény ember teremtői munkatársként, mint alkotó munkás, a megváltott emberhez illő optimizmussal tekint környezetére, a világra és az emberiségre. És amikor ezt teszi, keresztény mivoltában is elmélyül, kereszténysége teljesebbé, átfogóbbá, krisztusibb magatartássá válik. Számára az ún. profán világ — megszentelt világ. Amit a „kegyelem" fogalmán értünk, az nem ott kezdődik, ahol már kifejezetten kultuszról, szentségekről, egyházról van szó. Az Isten kegyelmi működése nyomán megszentelt világ egyszersmind „profán” világ is marad a történelem végéig. És ez a világ változatlanul a minden jót és igazat igenlő isteni „legyen" szónak és az ember elfogadó „igen"-jének vagy tagadó „nem"-jének feszültségében fog vajúdni. Istennek változatlanul tevékeny teremtői „igéjét” azonban világunkból száműzni nem lehet. Mi hűtlenkedhetünk, ő hűséges marad. A „profán világ" még ma is, az üdvösség közel kétezredik évében: az ígéret földje a keresztény ember számára. Nagy kár lenne, ha nem becsülnénk eléggé a „profán értékeket". Mindaz, aki az értékek skáláján az őket megillető rangot elvitatná tőlük, s az irreális, túlméretezett „szentnek”, természetfölöttinek kultuszát propagálná, modern gnosztikussá, azaz világtagadó eretnekké válnék. A kegyelem természetfölötti világa és a körülöttünk, bennünk „zajló” természetes, profán világ keresztény szemléletünkben át- meg átjárják egymást. Legszemléletesebben a megtestesülés ténye vezethet rá, mit is jelent az igazi „alkalmazkodás", Beleolvadást a világba, csatlakozást az emberi környezethez, munkálkodást és még sok mindent — a bűnt kivéve. Amint Krisztus annak idején közénk jött, „elérkezett” a világba — épp úgy akar ma is „inkarnálódni” a világban, az emberek között. Nem szakad el, nem „menekül el” világunkból, hanem közelít hozzánk, hogy megszenteljen mindent és mindenkit: az emberi berendezkedéseket, szokásokat, — a világot és az embereket. Ez az „alkalmazkodás" nem valamiféle „más" evangélium, hanem a változatlan és örök örömhír. Mert Krisztus azért jött a világba és szentelte meg azt jelenlétével, hogy általa életünk, minél bőségesebb életünk legyen. (Vö. Jn 10,10) Ha a mi emberi statisztikánk, katalogizálásaink, politikai, gazdasági és társadalmi rendszereink, és egyszerű emberi életlehetőségeink nem tudják biztosítani az embernek azt, hogy megszülessék, létezhessék, és tevékenykedhessék, mint egyedülálló és megismételhetetlen lény, — akkor mindezt biztosítja neki az Isten. Általa és Előtte az ember mindig egyedülálló és megismételhetetlen. Valaki, akit öröktől fogva elgondolt és öröktől fogva kiválasztott. • • • II. János Pál pápa (karácsonyi beszédéből) 17
