Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE ZELK ZOLTÁNNAL - "Az ágak boldogsága" (Néhány gondolat a védettségről és a gyermeki boldogságról)
szinte megdöbbenek ettől az időtől. —■ Két évig elzárva éltem, s Irén, szegény, csak másfél évig tudott rám várni. Fél év híján, ezüstlakodalmunk lett volna. Huszonnégy és fél éves házasság volt ez ... Néhány szakaszt idézzünk itt első felesége emlékére, a ,,Sirály"-bál: Vak szemgödör. Halott sirály. / Kiholt a tenger: medre már j vad szemgödör. Halott sirály / lelke vijjogva visszaszáll. II Megyek az utcán sehova. / Megyek, se ide, se oda. / De jön talán a villamos, I mely téged visszahoz. (.. .) Sár voltam, mostan zúzmara. // Nem jössz haza? Nem jössz haza? I Hallod, rám szólnak: Kire vár? / már ezeréve itten áll! // Igen, százezer éve már. / Vak szemgödör. Halott sirály. / Villamosok és évszakok. / És tű és sár és hó vagyok. (...) Mert alkonyul. Isten veled. / Én is megyek. Hová megyek? / Megyek az utcán sehova. / Megyek se ide, se oda. (. ..) Barátaim, megértitek? / egy ember él közietek, / van kulcsa és van ajtaja — / hazamegy, és nem megy haza. // Lefekszik és nem alszik el, / egy néma istennel perel, / míg rákövül az éjszaka, j az álom kényszerzubbonya. (...) Mint cella falát a rabok, / kopogtatom e kőlapot, / verem, miként a tergeteg, / ráhullok, mint a levelek. (...) Miért vártad másfél éven át / kinyílni cellám ajtaját, / ha nem tudod, hogy nyitva már? j Vak szemgödör. Halott sirály ... —• Látszólag nem tartozik ide, de mégis elmondom, hogy gyermekkoromtól Irén haláláig — halálfélelemmel megverten éltem. Az ő halála adta, hogy elhiggyem, hogy megértsem a halált. S mert nyolc éve ismét feleségem valaki, akitől mindazt a szépet és jót megkapom mint Iréntől — halálfélelmem megint jelen van. Nem szeretek botcsinálta filozófus lenni, de ez az ismétlődő halálfélelem magyarázza számomra: Nem magunkat féltjük a haláltól! Azokat féltjük saját halálunktól, akiket szeretünk — akik szeretnek minket. Erről Írtam a „Kilenc sort a boldog rettegésről'1: Sehol egy lélek, kong, kopog a csönd — / sehol egy lélek, szembejössz velem. / Sehol egy lélek, visszhangzik a csönd — / sehol egy lélek, bámulok utánad. / Oda magányom, szikes közönyöm —, / a boldog rettegés újra föltárnád, / kihajt, ott zöldell minden percemen —• / te hoztad, hogy megint jelen szívemben / a halálfélelem. A férfi az alkotó, a nőben találja meg igazi arcát, nő közvetíti biztonságát. Ezt a titkot rejtik az alábbi sorok: Két asszony karján támolyogva: / kétfelől karol, / hogy járni ismét megtanuljak / az Élő s a Halott, / Zugló, Kelenvölgy, Jászberény, / Sárszentlőrinc, Gelej / ahány lépés, ahány vidék / velük, annyi föltámadás, ahány nap, annyi év. (Két asszony) — A gondoskodó, az élet minden mozzanatában segítő nő képe engem valamiképp a gondviselésre emlékeztet. Ez olvasható ki az „Ahogy" című verséből: Ahogy mesélt a jászberényi házról I a konyháról, mely suszterműhely is volt, / ahogy apjáról, aki faszögekkel / szájában is 'dúdolva kalapált, / ahogy Pestre jött árván, lánykorában, / ahogy egyszer Párizsba utazott, I ahogy reggel fölszállt a villamosra, / ahogy zöldborsót vett a piacon, j ahogy a színház előcsarnokában / a ruháját még megigazította, / ahogy fölébredt mellettem az ágyban, / ahogy a kádbál gyönyörűen kilépett, / ahogy az ablakból utánam bámult, I ezernyolcszáz kilométer ködén, / ahogy rettegő lábaim ügyelte, / ha vánszorogtam az aknamezőn, / ahogy hajával az arcom betakarta, / ne lássanak, s a mellére emelve / futott velem az égő éjszakában / égő falak, égő utcák fölött, / ahogy ha kellett, lángok között láng volt, / ahogy fűszál a fűben, ahogy árnyék, / ahogy csukott száj, ahogy surranás, / ahogyan Schubert Ave Máriája, / ha éppen azt dalolta el nekem, / ahogy négy deszka közé gyömöszölve, / még átnyúlt hozzám a cella falán, / ahogy ma hajnalban szobámba lépett, I lábánál húsz éve halott kutyánkkal, // mert tudja, merre járok, hol lakom. A mesternek sajátos adottsága az is, hogy nemcsak a gyermekben, hanem a felnőtt olvasóiban is felkelti az azonosulási készséget, hogy beleéljék magukat a másik helyzetébe. Ebben a jóléti világban, sajnos a mi társadalmunkban is jellemzővé válik az önzés —, és bizony mindinkább hiánycikk lesz a részvét. Ezért sürgető, hogy a szenvedők, az öregek, a hátrányos helyzetűek, az elesettek iránt felébresszük a szivekben szunnyadó részvétet —, és hogy a gyöngédség ébresztésére — felfigyeltessünk a természet szépségeire, hazánk, otthonunk, utcánk értékeire. — Az „Amikor" című versemben erre találhat példát: Amikor beszögeztek / s rámgyújtották a pajtát, / amikor, amikor / elszenesedett lábbal / égő hajjal futottam, / amikor, amikor álmaim hamuját a / szél utánam sodorta, / amikor, amikor / tankok dörögtek át rajtam / s zörögtek átokhajtó / szekerek, amikor / tarkómat golyó fúrta, / és dobtak gödörbe, / amikor, amikor /az útszéli kereszten / félkarú Krisztus csüngött, / jobb karja lenn a porban, / mint végtelen legyintés / amikor, amikor (, ..) voltam csodálkozó gyík, / s ha gyík, / akkor patak, 158
