Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE ZELK ZOLTÁNNAL - "Az ágak boldogsága" (Néhány gondolat a védettségről és a gyermeki boldogságról)
túlnan: / akik voltunk, soha el ne múljon. (...) Mint én, kötve gúzsba szeretettel, / csontig fájó boldog kötelékkel / Eloldhatnám? Miért oldanám el? / Szívem lángját miért oltanám el? (Karok erdejében, részlet.) Az anya-gyermek kapcsolata tartja fenn az él e t folytonosságát. A kisgyermek az anyja keblén ébred a lét tudatára. — És a gyermek az anyát élete végső leheletéig óvja- védi. — Igen, az élet a szeretet nagy körfolyamata, a születéstől az első csepp anyatejtől a halálig. Ezt mondom el a „Madártej” című versemben: Néhány kanál madártejet — / egy hétig mást már nem evett. / Azt is csak akkor ette meg, / ha fia etette meg. / Kővé vált pillái megett / látta hajdan az éveket? / a láp alá elsüllyedt / udvart, az elszállt kerteket? (...) s benn, a gerendás mennyezet / alatt csivogó perceket, / mikor először lepte meg / madártejjel a gyermeket? / Ó, Istenem, ki mondja meg, / miért éppen madártejet / kért anyám a halál ölén / s azt itta-e, mit akkor én / létem tejszínű küszöbén: / a sohasemlesz ízeket, a szót is, a madártejet, (. ..) Ki hét iszonyú éveket / bénán csüggte keresztedet / s ki immáron levétetett / legyen most édesgyermeked, s arra szomjúhozna meg: / adj néki ott madártejet. Miközben a mester fenti verseit hallgatom, nem szabadulok attól a benyomástól, hogy a világra érkező gyermek az Istenre emlékezteti. Megkérdezem tehát, milyen viszonyban látja a gyermek és az Isten kapcsolatát. —i A gyermek virág — Isten a kertésze. A virág nem tudja, hogy a kertész biztosítja életét s megtisztítja a dudvától, visszanyesi, kiegyenesíti. A virág csak jól érzi magát, virít, szívet derít, mint az önfeledt gyermek. Tudom, hogy banális ez a kép, de hát annyi igazság banális. Ezért merek én is banális lenni, amikor azt mondom az 'Isten és a gyermek viszonyáról, hogy az Isten kertészként ápolja, neveli a virágokat, a gyermekeket. A fa és az ágak szimbólumaival a saját hivatását is megfogalmazza. „Az ágak boldogsága" versében arról vall, hogy az embertelen kiszolgáltatottság, a magára maradottság útján is megőrzi az elkötelezettségét az emberi szeretetre, a bontakozó jövő nemzedék védelmére. —• Mikor nyolc hónapig tartó vándorlás után (.. .) megérkeztem a völgybe (...) megszámoltam a fákat, / a füveket, (...) nyolc hónap után először, / csak úgy álltomban, elaludtam. (...) csak nem tudtam, meddig aludtam, / egy napig, vagy egy esztendeig, / de oly mindegy az. // S éppen mert mindegy, már készültem tovább vándorolni, / s ekkor / egy pehely az öröm tollazatából! / Az ágak boldogsága az ember szivében is! / észrevettem, egy sürgő, ázott cinkepárt / fészket rakott a vállamon. (. . .) itt kell álianom, (. . .) míg a fiókák csőre az első percet meg nem ízleli / s azután is, / mindaddig / míg röptűkkel hidat nem építenek / a levegő örvényei fölött. // És állván így a hegyek árnyékának dőlve / majd azt is megtudom, / amit csak Ök tudhatnak odalenn, / mit érez az ember, mikor az eső / a szívéig csorog. (Az ágak boldogsága, részletek.) Ebben a versben — mint látja — minden szónak van mögöttes jelentése is. Persze hogy nem szószerint értendő a nyolc hónapig tartó állva alvás, hanem valaminek a jelképe, de méginkább valaminek a tömörítése. Költő vagyok, megszoktam a tömörítő írásmódot, ezért nehéz hosszan beszélnem egy versről. — Ebben a versben én nem kesergek, nem siránkozom, ellenkezőleg, elmondom föltámadásomat is, a kínok, a gyötrelmek utáni feltámadást. S talán nem véletlen, hogy olyan módon fejezem ki hátralévő dolgomat az életben, hogy moccannom sem szabad addig, míg szárnyra nem kapnak a vállamon született cinkefiókák ... Nemcsak a gyermek, az anya, hanem a feleség szeretete is mélységesen átszövi líráját. Mondja el nekünk, milyen küldetésük volt a nőknek életében. —• Első feleségem, Irén tragikus módon, úgy halt meg, hogy én nem lehettem mellette. Halála után másfél esztendeig olyan módon voltam temetőbe járó, mint egy falusi parasztasszony. Voltak barátok, akiktől pénzt kaptam a síremlék felállításához, s még egy padot is vásároltam, hogy a sír mellett ülhessek. De költő lévén, nem éreztem igazi oszlopnak a sírkövet, nem nyugodhattam addig, míg a „síroszlop’’ nem állt versben. Másfél évig írtam azt az emlékoszlopot, a „Sirály" című, 328 soros versemet. Most, hogy ezt is kimondom, 157
