Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A nők papságának kérdéséhez

beszél, s ezek az adományok nem voltak a papsághoz kötve. A papsággal viszont egybe volt kötve a tanítás, az evangélium hirdetése. Ha tehát az apostol a kisebbet tiltja, a nagyobbat méginkább. A másik kérdés viszont az, hogy itt ő valóban kinyilatkoztatott isteni akaratot közöl-e, vagy pedig csak olyan kornak megfelelő utasítást ad, mint például az iKor 11,13—16-ban, ahol azt kívánja, hogy az asszonyok fedett fővel legyenek jelen az istentiszteleten? A megoldást az egyházi hagyomány adta. Az utóbbit mindig úgy kezelte, mint helyi és korabeli szokást, viszont a nők papi ténykedését mindig tilalmazta.

Mivel a papi szolgálat a tanításon kívül elsősorban az oltárhoz kapcsolódik, további eligazítást az ad, amit az eukarisztia szerzéséről olvasunk. Pál apostol szavai az IKor 11,23—26- ban csak magáról a szerzésről tudósítanak, és legföljebb arról, hogy az egyházi közösségben ezt folytatni kell. Az evangéliumokból azonban kiolvashatjuk, hogy az utolsó vacsorán csak az apostolok voltak jelen. Lukács 22,14 kifejezetten mondja, hogy Jézus a tizenkettővel ült asztalhoz, s nekik adta a felhatalmazást, hogy „ezt tegyék az ő emlékezetére” (19. vers). Tehát sem a galileai asszonyok, sem mások nem voltak jelen. A hetvenkét tanítvány küldését, amelyről Lukács 10,1—12-ben hallunk, legföljebb csak előképnek foghatnánk fel, nem pedig végérvényes rendelkezésnek, de azok között is csak férfiak szerepelnek. Az úgynevezett pasztroális levelek (1 Tim 5,3—10; Tit 2,3) említik ugyan az özvegyeket, akik bizonyos kisegítő munkát végeznek az egyházi közösségben, de sem felszentelésükről nincs szó, sem pedig arról, hogy szolgálatuk az oltárhoz kapcsolódott volna. A hallgatás itt azért bizonyíték, mert ilyen értelmű szereplésük később is ismeretlen.

Ma a Szentírás értelmezésénél előtérbe lépett a történetkritikai módszer. Ha meggondoljuk, hogy a szent könyvek más korban, más kulturális és vallási hagyományok között keletkeztek, akkor kétségtelenül jogos a törekvés, hogy a valódi kinyilatkoztatást kihámozzuk a korabeli beállításból. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy olyan kísértés is mindig előfordult, amely a kellemetlen szövegeket sajátos exegézissel akarta megkerülni. Ha a szövegeket csak önmagukban nézzük, és mai fogalmaink alapján fejtjük ki, akkor könnyen szembe lehet őket állítani az egyház hagyományával vagy tekintélyi kijelentéseivel. Az exegézis szabálya nem az, hogy ma mit mond nekünk egy szöveg, hanem az, hogy a sugalmazott szerző a maga korában mit akart kifejezni. Az egyházban nincs helye olyan szentírásmagya- rázatnak, amely elszakad a hagyománytól és légüres térben mozog. A szent szövegek nem a régi kultúrák emlékei, hanem isteni kinvilatkoztatást tartalmaznak, amelyet Isten az egyháznak adott, amelyet az egyházban írtak le, és amelyeket az egyház van hivatva értelmezni. Az egyház mindig a saját hitét olvasta ki belőlük, mint ahogy kezdetben is az egyház hitét rögzítették bennük, a Szentlélek vezetése alatt. Ezt a történetkritikai módszernek is tudomásul kell venni. Főleg azért, mert ennek az iránynak a képviselői sem érték el az egyöntetűséget a módszer alkalmazásában és követelményeiben. Megengedjük, hogy az egyházatyák nem dolgoztak olyan tudományos módszerrel az exegézisben, mint a mai tudósok. De az atyák inkább úgy akartak szerepelni, mint az egyház hitének tanúi, s ez a hit pedig egyes esetekben független attól, hogy egyik vagy másik szöveget történetkritikai módszerrel kimerítették-e vagy nem. Ezek alapján tehát óvatosnak kell lenni olyan történetkritikai kijelentéssel szemben, amely megállapítja, hogy a Szentírás csak azért hallgat a nők papságáról, mert akkor keleten a nők lélektani, biológiai és karakterológiai értékelése primitív volt.

A hagyomány tanúsága

A hagyomány adatainak felhasználásánál is adódnak problémák. Gondolni lehet arra, hogy az egyház követte az ószövetségi szokást, ahol a nők ki voltak zárva a papságból. Pál apostolnak valóban vannak olyan kijelentései, amelyek a férfi felsőbbrendűségére és a nő alárendeltségére utalnak. Pl. az asszony feje a férfi, a férfi feje Krisztus (IKor 11,3)... a férfi Isten képmása és dicsősége, az asszonya férfi dísze... Isten az asszonyt a férfiért teremtette (uo. 7—10). Kérdés azonban, hogy itt az apostol a nő kisebb értékéről akar-e szólni, vagy egyszerűen a teremtés rendjét világítja meg, ahol a létezők egymásért vannak és sajátos szerepükben szolgálják az üdvrend egységét? Ennek a rendnek tükröződnie kell a családban és az egyházi közösségben egyaránt. Hiszen éppen Szent Pálnál találhatók az egyenrangúságra vonatkozó utalások is. „Az Ürban sem férfi nincs asszony nélkül, sem asz- szony férfi nélkül" (u. o. 11). Nincs különbség „férfi és nő között, mert mind egy vagytok Jézus Krisztusban” (Gál 3,28). Pál apostol az Isten gyermekeinek szabadságát éppúgy vonatkoztatja a nőkre is, mint a férfiakra. Gondoljunk pl. az úgynevezett „páli kiváltságra" a keresztény-pogány házasságban (1Kor 7,24—14).

Igaz, hogy az ószövetségi hagyomány elképzelhetetlennek tartotta a nőknek az oltárnál való szolgálatát. De az apostoli egyház hivatalosan is kimondta az ószövetségi törvény megszűnését. A nők az egyház életében kezdettől fogva jelentős szerepet visznek. Az igehir152