Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Profán világ - megszentelt világ

Sőt, az ilyen aggályos vagy kényelmes életstílus nyomán szükségképpen passzív magatartásra, a missziós lelkűiét feladására, az elfáradás és rezignáció életbénító hatására kell számítani. Az Isten nélküli humanizmus — Yves Congar szavával élve — mindig merev, világ nélküli, sőt világellenes divinizmus következménye. A keresztény ember számára — ha valóban a közénk jött Isten, Jézus Krisztus mellett kötelezte el magát —, aligha van választás. A felismert és elismert földi értékeket, a „szentélyen kívüli” (pro-fanum) világot a Teremtővel és Krisztussal való kapcsolatában kell látnia és másokkal is megismertetnie. A keresztény ember is a világban él, abból nem „futhat ki", csakis abban dolgozva, fáradva érlelődhet nem csupán nagykorú emberré, hanem egyszersmind érett kereszténnyé is. Számára a világ és annak értékei oly „talemtumok", melyről el kell számolnia Teremtőjének. Sem el nem bújhat előlük, sem el nem rejtheti, semmibe nem veheti azokat. A világban élve, annak javait élvezve, tökéletesítve — természetesen bűnösen manipulálhatja is azokat — kell megőriznie és gazdagítania a világot, az emberiséget — és saját keresztény egzisztenciáját. Életének minden helyzet „provokáló”, kihívó helyzet: éreznie kell és mások előtt is igazolnia kell, hogy Istennek „társa” és munkatársa. Hogy bár „könnyek közt vet”, de majd örömben arathat.

A keresztény ember — ha valóban elmélyültebb lelkiség kialakításán fáradozik — soha sem tévesztheti szem elől azt a tényt, hogy aktív munkatársa a Teremtőnek és Jézus Krisztusnak. Éppen ezért soha nem válhat a világtól és embertársaitól elszakadó, önző egyed- dé. Az a kötöttség, mely a világhoz és embertársaihoz fűzi, nem beszűkítő, bénító, hanem életformáló, kiteljesítő erő számára. Isten az embert a kozmosz és az emberi közösség alap- építményére helyezte, egész életét e „reáliák" közé ágyazta be. Amint hitünk tanítja, a bűn mindkét vonatkozásban megrontotta, felborította az egyensúlyt. De ugyancsak hitünk tanítása, hogy a megváltás ezeket az ősi kapcsolatokat megújította, általa minden Krisztus fősége alá került. És bár ez a „megváltó uralkodás" itt a földön, evilági életünkben nem zavartalan, a végső kiteljesülés azonban az ember, az emberi közösség és a kozmosz számára elhozza a teljes harmóniát.

Életünk földi élet feszültségei, nehézségei között zajlik. De az evilági aeónban, a földi történés során sem szabad elfeledkeznünk arról a „keresztény teljességről" (ismét Yves Congar közismert kifejezésével élünk), mely mindig és következetesen az „egész” kereszténynek magatartása. Azé az embertípusé, akinek szociális, kulturális, gazdasági stb. magatartásában, azaz teljes életében a természetes, ősi emberi erőktől feszülő tényezők és a keresztény tanítás összhangban vannak. Ennek az embertípusnak életét egyaránt táplálják, áthatják a természet- és az értelemadta erők, valamint a kinyilatkoztatásból megismert és Krisztus által bemutatott „igazság és élet".

A fejlődés jelen fázisában

Korunk legjobbjainak szinte egybehangzó megállapítása, hogy az ember történeti fejlődésének új fázisába lépett. Bizonyos értelemben azt mondhatnák, hogy „teremtő korszakba", melyben tervszerűen kívánja alakítani környezetét, az őt környező világot. Természetesen alkotott és alakított az ember régebbi korokban is. Azok a változások és változtatások azonban, melyek napjaink emberének erkölcsi öneszméléséből és tudományos eredményeiből egybefonódnak, sokkalta nagyobbak, mint azt a vulgáris, sőt olykor a szemellenzős keresztény felfogás is értékeli. — Ugyanakkor a valóságos és remélt eredmények nem adnak okot az önelégültségre. A felkutatandó „puszta természetnek" még számos „szűz területe” van, és az erkölcsi felelős öneszmélés olykor mintha ki-kihagyna, mintha egyesek és kisebb-nagyobb csoportok lelkületében elszunnyadna. Mégis elmondhatjuk, bár a bibliai idézetet nem feledjük, hogy ti. „nincs maradandó lakásunk a földön", hogy a világ az embernek egyre inkább otthonává válik. Igaz, ez a megállapítás ma még inkább csak elvi szintű, hiszen szubjektíve, az egyes ember még ilyen különféle módon és fokban élheti azt át, tapasztalhatja meg. Az éhezők, szegények számára pedig mindez csak felcsillanó reményben és lehetőségben valóság.

A történeti, erkölcsi és teológiai vizsgálódás itt egybehangzóan állapítja meg: a fejlődés folyamata tény, az adott lehetőségek valóban szinte „tálcán hozzák" az ember, az emberiség számára a szebb és jobb jövőt. S mindez a keresztény felfogással is harmóniában áll. Az az ember pedig, aki ezt a lehetőséget felismeri — így a keresztény ember is, sőt talán fokozott mértékben! — nem nyer felmentést a kötelezettség alól, hogy ezer harcot vívjon a küzdelmes győzelemért. S bár minden időben lesznek megaláztatásai is — hol a természet, hol az embertárs bizonyul erősebbnek, erőszakosabbnak —, de ennek ellenére is küzdenie és bíznia kell. Olykor az egyik területen, a világ egyik pontján sikerül győznie, a másik helyen azonban — egy-egy járvány, földrengés, háború nyomán — meg15