Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: A nőiség misztériumáról
látomásokat látnak, az öregek álmokat álmodnak. Még szolgáimra és szolgáitokra is kiterjesztem Lelkemet ezekben a napokban, hogy prófétáljanak” (ApCsel 2,16kk). Máriával együtt fogadja be minden hivő az egyház Lelkét az első pünkösd és az eszkatologikus Úr érkezése közötti üdvtörténet idején. A zsidó hagyományban gyakran visszatér Isten anyai módon vigasztaló képe: „Azt mondotta az Úr (...) mint fiút, kit anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket” (Iz 66,16). A kereszténységben azonban Mária, a Krisztussal titokzatosan együtt működő Istenanya lett a védelmező, közvetítő „menedék- hely”. , A KERESZTÉNY NŐI MINTAKÉP kutatója, Joan Arnold amerikai teológusnő új meglátásként a Mária-kultuszban két különböző, de szervesen együttfejlődő irányt mutat be (Maria —- Gottesmutter und Frau, Concilium, 1976/1. 18—24). — A hivatalos egyházi kijelentésektől szabályozott Mária-tisztelet az egyik —, amelyet a klérus, a szerzetesek a teológiában és liturgiában folyamatosan vezettek tovább. Itt Mária a makulátlan Szűz, az eszményi tisztaság alakja, akihez az egyháziak himnuszokat, kis officiumot írtak, és a lovagok, mint az elérhetetlen női eszményt énekelték meg. — A másik irány a keresztény népek lelkében és kultúrájában alakult ki, ahol lélektani és történeti folyamatossággal a korábbi vallások anyaisten alakja fokozatosan egybeszövődött Mária arcával, míg végül tisztán kirajzolódtak Máriának, Jézus istenemberi anyjának keresztény vonásai. — Elezusban például feljegyezték, hogy 431-ben, Mária istenanyasága dogmája kihirdetésekor az egész városban táncos, zenés népünnepélyt rendeztek, mert a keresztény istenanya alakjában felismerték Dianának (Artemisz), a saját istennőjüknek megbecsülését. — Angliában a Mária tiszteletbe kezdetben beleszövődött az ősi kelta női istenségek tisztelete, akiknek nőpapjaik és ún. püspökeik is voltak. Ebben az országban ma is jelentős a nők tevékeny részvétele az egyházban. A francia Chartres-i Notre Dame katedrális helyén egykor Vénusz-oltár emelkedett — éppen úgy, amint Rómában még működött Vénusz kerek temploma, amikor a szomszédságában épített Sancta Maria in Cosmedin bazilikában a keresztények már Máriát, az istenanyát tisztelték. A görög Hagia Szófia bazilika és az egyiptomi Szófia istenasszony szentélye, valamint a keleti Mária-tiszteleti formák között eszmei folytonosságot mutatott ki Erich Neumann vallástörténész (Ursprungsgeschichte des Bewusstseins, Kindler Taschenbuch, 325). A „Bölcsesség Széke” jelképe éppen úgy, mint a lorettói litánia többi díszítő jelzői még számos feltáratlan, ősi szimbólumot és történeti mélységet rejtenek. Simone Watson bencés apátnő közlése szerint a Quadelupe-i Szűz tisztelete magába olvasztotta az indiók továbbélő hódolatát ősanyjuk, Tonantzin iránt. Amikor a hagyomány szerint Mária 1546-ban megjelent Don Diegónak, ilyen jelentős szavakkal mutatkozott be: „Én vagyok az örökké Szűz, az igaz Isten szentséges Anyja, a Teremtőé, az ég és föld Uráé (.. .) én valóban a ti irgal- masszívű anyátok vagyok!” (The Cult of Aur Lady of Guadelupe, Collegeville, 1964.) És még egy érdekes, új felfedezés Mária és a Szentlélek kapcsolatáról. Joan Arnold 1958- ban részt vett Diósban (San Domingo köztársaságban) egy olyan Szentlélek-körmeneten, ahol a körülhordozott Szentlélek-szobor Mária alakjával volt azonosítható. Ebből a néhány történeti visszapillantásból is nyilvánvaló, hogy a keresztény nép mindig megtalálta Máriában az emberszerető, megértő földi asszonyt és édesanyát is, azért fordultak hozzá bizalommal a szenvedők, az elhagyottak, az özvegyek és az árvák. Mária nevében és pártfogásával működtek évszázadokon át a menhelyek, a kórházak, az egyház különféle szociális intézményei, ahol Mária példájára kiváltképpen a nők gyakorolták az egyház anyai szolgálatát. A csaták és a párharcok idején az egyház bevezette a „treuga Deit”, hogy a hét végén, Krisztus szenvedése szent napjaiban elhallgassanak a fegyverek, térjenek otthonukba az apák, és vasárnap az egész családot egybegyűjtötte az istenházában. Ezekben a napokban — főleg a nők —, táplálták a szegényeket, ápolták a betegeket, sebesülteket, tanították a gyermekeket. „Alkalmas idő" volt ez a krisztusi erények gyakorlására. A mariológia és a „nőies" teológiája Napjainkban még inkább tudatossá válik, hogy Mária, az egyház anyja (v. Lumen Gentium 8. fej.) Istent dicsőítő Magnificat-jával az egész emberiséget az Úr dicsőségébe vezeti, ahogy Petrus Chrysologus ábrázolja: Mária a „tenger Csillaga”, aki az embereknek, mint az áramló vizeknek (maria) megnyitja Isten szabadságának tengerét (vö. Sermo 146. Pl. 52.593). A keresztényeknek a lélektan nyelvén mondva — az oltalmazó Nagy Anya az egyház, benne az első közbenjáró: Mária. Mária tisztelete így egybeolvad Isten népe egyházhűségével. — C. G. Jung többször elismerte az egyház korszerűségét, mert mindig kész mariológiájában a nőiség küldetését újszerűén kifejezni —, és napjainkban elég bátor volt ahhoz, hogy Máriáról szóló tanítását a csúcspontra emelje s ezzel Máriában „már most” a 149
