Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: A támadó szellemtől a szolgálatig
A szeretet igéje A szeretetre-nevelésben az egyház leghathatósabb eszköze az igehirdetés. Látszatra nagyonis könnyű feladat ez — ugyan ki nem tud a szeretetről „prédikálni"? —, ahhoz azonban, hogy a puszta szó valóban „ige” legyen, kihasson életünkre, komoly erőfeszítés szükséges. Néhány érdekes szempontot ad Anita Röper, nem a „hivatalos egyház", hanem a világi hívők oldaláról erre vonatkozóan (Bemerkungen zur christlich-kirchlichen Verkündigung der Liebe, az Entschluss 1972. februári száma 199—203. oldalán). Mindenekelőtt be kell látnunk, hogy a szeretetről szólni probléma. Nem hallgathatjuk el a felmerülő nehézségeket sem, ha azt akarjuk, hogy amit hirdetünk, hitelt érdemlő maradjon. Ott van rögtön Istennek az emberek iránti szeretete, mint témakör. Már a legkisebb gyermekeknek szánt katekézisben is — helyesen — ebből szoktunk kiindulni. Szívesen hozunk példákat arra, hogy a világ milyen szép, az emberek milyen jók s mindez mennyire Isten jóságát bizonyítja. A gyermekben könnyen kialakulhat olyan kép, hogy Isten — akár csodás úton is — mindig kiment minden sorscsapásból. Elég egyetlen csalódás, amely az emberektől éri, és mély sebet hordoz magával, esetleg később elfordul Istentől. Fiataloknál és felnőtteknél pedig különösen ügyelnünk kell arra, hogy rámutassunk Isten emberszeretetének titok-voltára: nem iktatja ki a küzdelmet, az abszurd tényeket életünkből, mégis reményt ébreszt, a „jó" növelésére serkent valamennyiünket. Legalább ilyen probléma az is, ha arról akarunk szólni, hogyan kell az embernek Istent szeretnie. Mit jelent az, hogy „teljes szívünkből” kell szeretnünk (Mt 2,37)? A mai ember úgy találja, választania kell, vagy Istent szolgálja, vagy a világot — munkáját, családját, környezetét? Ennek a — mondhatnánk — lelki tudathasadásnak az az oka, hogy nem tudatosult eléggé bennük: bármi felé is fordul szeretetünk, azon keresztül is kitárulhatunk Isten felé, így egész életünk Isten-szolgálat lehet. Mint Szalézi Szent Ferenc írja, ahogy a munkát magával a munkával tanuljuk, az Isten-szeretetet magával a szeretettel fejlesztjük magunkban, hiszen Ö a Szeretet. Mindamellett — írja a szerzőnő — igenis szükség van arra is, hogy minden nap szakítsunk időt „külön” is Istennek. Igen helytelen, hogy „lelki tükreink" mindent számon kérnek, de azt nem, hogy nap nap után valóban jobban szeretjük-e Istent. Talán itt nem is annyira érzelmekről kellene beszélni, hanem hűségünkről, önátadásunkról: át tudtuk-e adni naponta létünket a felfoghatatlan titoknak, vagy csak egész nap bosszankodtunk, mert nem a mi elképzelésünk teljesült? Talán nem olyan hangzatos, de eredményesebb lenne e téren is igehirdetésünk, ha ezt az alapmagatartást állítanánk középpontba. Leggyakoribb témáink, fordulataink közé tartozik, de ugyanígy átgondolatlan evangelizá- ciónkban a testvérszeretet kérdése is. Itt is tisztáznunk kellene, hogy nem az érzelmi azonosuláson van a hangsúly. Nem elég hozzá az sem, ha „békén hagyjuk" a másikat. A szeretet arra kérdez, mit adtunk a másiknak, magatartásban, emberségben, konkrétumokban. S ha ilyen szeretetig eljuthatnak nem hívők is, számunkra feltétlenül többletet kell, hogy jelentsen annak tudata: az „abszolút embernek", Krisztusnak tettem. Es itt aztán nem volna szabad szólnunk általánosságokban. A szeretet teológiájának az ad alapvetően egzisztenciális karaktert, hogy teljesítése elválaszthatatlan egy-egy adott élethelyzettől. A cikkíró néhány konkrét kérdést szegez itt az igehirdetők felé, saját társadalmi környezetét tartva szem előtt: vajon végeznek-e a plébánosok családlátogatást olyan gyermekek körében, akik veszélyeztetett viszonyok közt élnek? Tesznek-e valamit a bűnözőkért, az alkoholistákért, idegbetegekért, éhezőkért, prostituáltakért? És tesznek-e valamit ezekért az egyházi közösségek, az általános papság tagjai? — Kérdéseit saját környezetünkben is érdemes tovább folytatnunk . .. Egyedülállók, öregek szolgálata A sok kérdésfelvetés után érdemes legalább egy konkrét, gyakorlati modellt is magunk elé állítanunk: végülis mit tudunk tenni hivő közösségünk keretében embertársainkért — közülük is azokért, akik leginkább rászorulnak a segítségre: az egyedülmaradottakért és az öregekért. Erről szól Josel Macho írása a bécsi Pasztorális Intézet egyik kiadványában (Pastorale Dienste an gefährdeten alleinstehenden Menschen, „Humanisierte Sexualität" c. kötet 148—155. o.). Az egyedülállók legnagyobb csoportját özvegyek, főleg nők alkotják (lényegében a két világháború miatt). Fiatalabbaknál még nem olyan feloldhatatlan probléma az egyedüllét, hiszen a munka, a nagyváros enyhít rajta. Ott lesz igazán égetővé, ahol az öregedés, a betegség is tetézi. Sok esetben életre szólóan magukra maradnak azok, akiket veszélyeztetet90
