Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: A támadó szellemtől a szolgálatig
teknek nevezhetünk: a vakok, az ápolásra rászorultak, a testi vagy lelki fogyatékosságban élők, az idegbetegek, alkoholisták és a bűnözők. Egyértelmű összefüggést mutat ki a szerző az öngyilkosságok 111. öngyilkossági kísérletek és a magány között, főleg az idősebb korosztályban, és főleg nőknél (149—150. o.). Éppen ezért az egyedülállókon segíteni életmentés is, közvetve vagy közvetlenül. Valóban a keresztény szeretet egyik lényegbe vágó kérdése tehát ma, az elvárosiasodás, a tömegközlekedés, a mammutházakban kialakuló elszigetelődés, érzelmi elsivárosodás korában: mit tehet a pap és az egyház mint közösség az egyedüllét enyhítésére, esetleg feloldására? A lelkipásztor legelső — valóban lelki — feladata a kapcsolatfelvétel, a kommunikáció. Fel kell keresnie és beszélgetnie kell a magáramaradottal, a „veszélyeztetett"-tel is. Legfontosabbnak tűnik: az illető „ beszélje ki" magát. Verbalizálnia kell, szavakba kell öntenie gondját-baját, lelki sérüléseit. 30—40 percnél tovább azonban nem érdemes beszélgetni mert akkor elterelődik a figyelem a lényegről. A pap nem egyszerűen pszichoterápiát végez, hanem pásztornak, közvetítőnek kell lennie, aki reményt, Isten üzenetét is közvetíti, együtt imádkozik is a lelkileg rászorulóval. Az ágyhoz nem kötött egyedülállók, öregek rendszerint bevonhatók valamilyen plébániai vagy templomi foglalatosságba is, és ez már „aktív gyógymódot" jelent problémájukra. Irodai munkában, pénzbeszedésben, karitatív tevékenységben, betegek, öregek felkutatásában, a lelkipásztori látogatásra való előkészítésben nagyon sokat tehetnek — és tesznek is mindenütt. Jelenlétük ugyan — főleg a fiatalabb papság számára — rendszerint régimódi gondolkodásuk miatt sokszor tehernek tűnik, mégis — már csak helyzetük miatt is — tapintatot, tiszteletet érdemelnek. Nemcsak a plébánia, hanem az egész egyházközség sokat tehet az egyedülélők, idősebbek érdekében. Azon túl, amit az intézmények (szociális otthonok stb.) megtesznek, elsősorban humánus magatartással a váratlanul adódó helyzetekben, például a közlekedés keretei között. De szükség lenne szervezettebb formákra is. És nemcsak ünnepélyesebb alkalmakra, mint az öregek miséje, a betegek kenetének együttes kiszolgáltatása, hanem aktív karitativ csoportokra, amelyek rendszeresen látogatják, segítik a magukra-hagyatottakat. A fiatalokat — írja Macho — kezdettől fogva fogékonyakká kell tenni mások iránt, így főként a körülöttük élő magányosok iránt. Beléjük kell nevelni a közös teherviselés, a közösségiség tudatát — tehetnénk hozzá. Cselényi István Gábor Két ember szeretete megtalálhatja teremtő beteljesedését egy közös feladat megoldásában. Ezért a nőnek is ki kell képeznie adottságait, hogy társával együtt tevékenykedjen a jövőért, nemcsak kettőjükért, vagy a harmadikért —, hanem a mindig teljesebb közösség jövőjéért. A szerelem úgy érheti el fejlődése csúcspontját, mint a világító toronyból áradó fénysugár, amely éjszakai tájékozódást ad mindazoknak, akik úton vannak. A szeretet teljességére érett embernek már nincs szüksége arra, hogy a másikat „birtokolja”, hanem kifelé tevékenykedik „kamatoztatja talentumát”. Ezen az úton találják meg a közös célt és a közös feladatot és ez olyan tartós szövetséget ígér, amely tartósítja a szeretet magatartását, beteljesíti lényegét. A szeretet ezért nem korlátozódik kizárólag a különböző neműek partnerségére —, hanem eljuthat a legmagasabb testvériségig, aminek dalát Beethowen a szellemi extázis „énekek énekében" zenésíti meg: „Embermilljók átkarollak, Csókom vedd, ó Nagyvilág”. Christa Meves 91
