Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: A támadó szellemtől a szolgálatig
helyeznünk. Az azonosság nem merev adottság, hanem rugalmas viszony, együttélésre, felelősségre való képesség. Mi alapozhatja meg a már kialakult személyiségben az etikai magatartást? — kérdi Pétikért. A párbeszédre való készség. Az, hogy partnernek tudjuk elismerni a másikat, akinek észrevétele, más véleménye is lehet, de akivel végülis közös nevezőre juthatunk. Ezt az elvet kell szem előtt tartanunk szűkebb és tágabb körben is (világméretekben) s akkor „kommunikációs közösség”, együttes felelősség alakul ki. Kisebb csoportokban, nemzetekben és az egész emberiségben is. Ma persze még korántsem beszélhetünk arról, hogy ez az egyetemes sorsközösség valóság lenne. Az egyes vallások és világnézetek közös humán értékein túl tengernyi egyenetlenség, félreértés, rosszindulat szabdalja szét az emberiséget. Szolidaritásunk is véges, mint mi magunk. Ez azonban nem ok arra, hogy ne tegyünk meg annyit ameny- nyit bírunk. — Felelősség-vállalásunkban saját erőforrást jelent hitünk, mely abból táplálkozik, hogy Isten megmutatta Fiában mindannyiunkkal való együttérzését. Hadd idézzük itt csupán Jézus konfliktusaidé módszerét. Neki is voltak ellenfelei: az írástudók, a farizeusok, a vámosok. ö azonban nem áll le velük „személyeskedni”, haragot forralni. Inkább elmond egy példabeszédet. A szó, az átélés, a beláttatás erejével, majd a megnyugvás közös örömével oldja fel az ellentétet. Paraboláival azt fejezi ki: van más lehetőség is. Amit begyökerezettnek gondolunk, igenis megváltoztatható. Átalakíthatjuk énünket, a világot is, a szabadság világává. Ez Isten uralma köztünk: a szabadság kivirágzása mindannyiunkban. — Ezt a jézusi eljárást kellene gyakorlattá váltanunk. Otthoni perpatvarainktól kezdve a diplomáciai asztalokig, civódás helyett utat engedve annak, hogy kicsi-nagy kibeszélhesse magát, kiönthesse szívét, együttesen megtervezhesse a küszöbön állót, erőszak helyett inkább tárgyaljon, még a vitában is megőrizze a szeretetet. Az egyházi szeretet-közösség teremtő ereje A hitnek nemcsak az egyes emberek életében kell érvényre jutnia a szeretet felkeltésében, motiválásában, hanem az egyháznak, mint közösségnek életében is. Ezért érdemes áttekintenünk Richard Völkl írását, aki abban látja az egyház lényegét, hogy szeretet-közösség (Die christliche Gemeinde als Gemeinschaft der Liebe, az 1964-es lipcsei teológiai évkönyv 478—482. oldalán). A szerző újszövetségi adatokat dolgoz fel. A szeretet biblikus tartalma nem egyszerűen „segítség-nyújtás”, hanem a keresztény közösség erkölcsi alapmagatartása. Az „eklézia" eleinte — főleg Szent Pál korai leveleiben — még nem az egyetemes egyház, hanem a helyi eukarisztikus közösség (vö. Rám 16,1; 1Kor 1,2; ApCsel 8,1). A szeretethimnusz úgy mutatja be ezt az erényt, mint közösségalkotó erőt. Az egyéni adományoknak (karizmáknak) is csak ezen belül van értelme, de az egyes funkcióknak is (1Kor 12,28). A Kolosszeieknak és az Efezusiaknak írt levél már úgy beszél az egyházról, mint „egészről”, de ugyanazt a törvényt tartja érvényesnek rá vonatkozóan is: szervező ereje, iétben- tartója az egyetemes test tagjainak egymás iránti szeretete (Ef 4,1—16, 25—32). Áz a segítség, amit az egyes rész-egyházak nyújtanak egymásnak, ennek a közös felelősségnek a műve (1 Kor 16,1; 2Kor 8,1). Az agapé tehát a szentírási szóhasználatban szorosan kapcsolódik az egyház fogalmához. Az apostol „szenteknek” szólítja a híveket, de az egyház szent voltát a testvéri szeretetnek kell bizonyítania. A „testvér”' megszólítás is innen ered, az együvé-tartozásnak ebből a tudatából származik (vö. ApCsel 6,3; 1Tesz 1,4; Kol 1,2). Ez a közösségi érzés nem jelenti azonban a kívülállók elítélését (mint sok esetben a szektáknál), hanem érvényes „kifelé”, az „idegenek" felé is (1 Pt 1,17,22; 2,11—17; Zsid 13,2). Ha olyan részletekbe menően nem is fejtik ki mint Szent Pál, az evangéliumok is alapvetően szeretetközösségnek rajzolják meg az akkor még születőben lévő egyházat. Szent János gondolkodásának sarkköve az új parancs, a szeretet teológiája (Jn 13,34; 1Jn 2,8). De a szinoptikusok is igazolják, hogy a keresztény létezés középpontja a testvéri szeretet (Mt 5,21—24; 18,21 kk). Az Isten és az emberek iránti szeretet egységét nemcsak a János-levelek, de a végítélet szentmátéi leírása is aláhúzza, s ez lehet minden keresztény humanizmus kiindulópontja, egyház-tagságunk legfőbb értelme. Először helyi közösségeinket kell igazi sze- retet-közösséggé tennünk, s aztán ebből a közösség-tudatból táplálkozva kovászként kell áthatnunk környezetünket, a társadalmat is —1 vonja le Völkl a következtetést. 89
