Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: A támadó szellemtől a szolgálatig
De vajon miben is áll ma számunkra a szeretet? — Mielőtt arra válaszolnánk, mi a „tulajdonképpeni" szeretet: mit adhatunk — mint ember, mint hivő — másoknak, először tekintsük át: mit vár a mai ember? Tagadhatatlan vágy minden emberben a szeretetéhség. Ennek a — sok tekintetben talán kissé elhanyagolt — szempontnak lélektani összetevőiről szól Kari Lederberger (Eros als Erfahrungsort des Heiligen c. cikkében, Orientierung, 1974. január 31 -i számában, 15—18. o.). Amikor az igehirdetésben szeretetről beszélünk, általában csak az önzetlen adakozókészséget (agapé) értjük alatta, többé-kevésbé jogosan, hiszen ez a tartalom a keresztény eszmeiség lényegéből fakad. Úgy véljük, hogy az „istenit” csak a nagy, megrendítő élmények (tremendum-fascinosum) közvetítik. Pedig a keresztény istenképhez a szeretetteljesség is hozzátartozik. Isten, az abszolút Jó, Igazság, Szépség maga is boldogítani akarja az embert. Éppen ezért nemcsak a nagy, ünnepi élmények, hanem az élet legapróbb örömei is találkozást kínálnak Istennel. Nem véletlen — írja a szerző —, hogy a latin nyelvekben a kegyelem (gratia, vö.: grazié, grace) egyszerre jelenti Isten hatalmi gesztusát és a kecseset, szépet, mint Isten művét. A teremtés nemcsak az erő, de a játékos szeretet müve is. Teilhard szerint a szeretet „a legegyetemesebb, legmegdöbbentőbb és legtitokzatosabb kozmikus energia” — tehát egyszerre numinózus és szeretetre ösztönző. Ha elfogadjuk az istenképnek ezt az oldalát, a „kívülálló" Istenből mindannyiunkban „legbelül lévő” Isten lesz. Ez a kép annál is inkább közel került hozzánk, mert tisztábban látjuk már vágyaink belső szerkezetét is. Az embernél a legelemibb „igény” sem egyszerűen valamilyen „tárgy” utáni vágy, hanem személy felé irányuló közeledés. Idézzük fel az alapképletet: már az újszülött sem csak a táplálékra szomjazik, hanem az anya biztonságot nyújtó jelenlétére is. És ugyanígy van minden belső igényünkkel. A szerelem sem csak a „sexre”, hanem a másik személyre irányul. így fedezhetjük fel minden szeretetvágyunk mögött az Egészen-Más, az Isten jelenlétére való törekvésünket. A modern ember felfokozott, sokszor helytelenül is értelmezett, sokak által kihasznált, „megmanipulált" szeretet utáni éhségének ez lehet az igazi tartalma. Éppen ezért nem szabad többé röstellkednünk amiatt, ha apróbb-nagyobb örömeinkben, személyes szeretetből fakadó boldogságunkban is az „isteni" jelenlétét látjuk. A boldogság utáni vágy értékelésével — írja Lederberger —■ nem az önző örömkeresésnek akarunk utat törni. A másoktól elvárt és másoknak nyújtandó szeretet nem ronthatja le, hanem kölcsönösen erősíti egymást. E kétféle mozgásnak egyensúlyban kell maradnia, hogy ne is tárgyiasuljon, de ne is racionalizálódjék el az ember. A szeretet utáni vágy magában hordja határait is, hiszen minden öröm véges. így nemcsak az elnyert szeretet, de a lemondás is a transzcendens megtapasztalásának forrása lehet. Végül nem feledkezhetünk meg arról sem, — írja a szerző —, hogy testben élve, a fest eszközeivel közvetítjük a szeretetet. Isten szeretetét a testté lett Ige hozta közel. A szeretet mindennapi gyakorlatában is kézzelfoghatóvá, tapasztalhatóvá kell tennünk a szellemi indításokat. Ilyen értelemben testünk az ember és ember közti kommunikáció közvetítője. Teilhard szerint a szeretettől átjárt világ egészében is „isteni miliő”, Isten jelenlétének közvetítője lehet. Szeretet utáni vágy Sorsközösség Az előző tanulmányban az egyéni szeretetvágyról volt szó. Még kihívóbb probléma korunkban az egyes embereket sújtó szociális igazságtalanság szerte a világon, amely együttérzésre, összefogásra, szolidaritásra ébreszt valamennyiünket. Mik a tennivalók általában és mit tehetünk másokért mi, hívők? — ezzel a kérdéssel foglalkozik Helmut Peukert a bécsi Diakonia c. folyóirat idei januári számában (Universale Solidarität — Verrat an Bedrohten und Wehrlosen), — A szolidaritás eszméje a munkásmozgalmak történetében gyökerezik. Ez nem véletlen, hiszen azok érzik legjobban szükségét, akiket leginkább sújt az élet. Követelménye alól ma már senki sem vonhatná ki magát. A gazdasági válságok, az erőszak terjedése és nyomóban a szorongás, az energia- és a nyersanyagkészletek csökkenése, a víz vagy a levegő szennyeződése mindenkit érint. Ezen a helyzeten csak összefogás segíthet. Revízió alá kell vetni az embert, az emberi tudatot. Sajnos a technikai forradalmat nem követte kellőképp és mindenütt az erkölcsi forradalom. De miben is állna ez? Milyen tényezők segíthetnék elő? — Már a legkisebb gyermekekben is fel kellene keltenünk az erkölcsi érzéket, a mások iránti felelősséget. A fejlődéslélektan kimutatja, a kisgyermek sem csak szenvedőleges társ, nagyonis visszahat a szülőre, a felnőttre. Ezt kellene figyelembe venni a nevelésnél. A lelki fejlődésben a kölcsönösségre, az alkalmazkodási készségre kellene hangsúlyt 88
