Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A világ megszentelése
A megszentelésre szoruló világ A világ, illetve az emberi élet Jobbá tétele, tökéletesítése elfogadott tudományos és társadalmi probléma. A világ megszenteléséről azonban csak a vallás beszélhet. Főleg akkor, ha a „szent” szót eredeti értelemben használjuk. Emberi meggyőződés szerint szentnek az számított, ami kapcsolatba került valamilyen világfeletti misztériummal, illetve az élet természetfölötti megoldásával. Szent az a hely, tárgy vagy személy, amit vagy akit az istenség szolgálatára rendeltek. Ezek a dolgok és tárgyak megtartják a világban való helyüket, kapcsolatukat, de valami újat, magasabbrendűt is kapnak hozzá. Igazában csak az értelmezésükben és a funkciójukban van változás. A kereszténység azonban még egy szempontot hozzátesz. Isten a világot természetfölötti célra rendelte, vagyis arra, hogy kikössön Isten létmódjánál és hordozójává váljék életének. Ezt a célt saját erejéből sem a természet, sem az ember nem érheti el, azért Isten maga közeledik hozzá. Belevisz olyan természetfölötti energiákat, amelyek az embert felemelik és képesítik arra, hogy tudatosan munkálja az örök cél elérését. Ezt az isteni közeledést és energia-komplexumot nevezzük kegyelemnek. De hangsúlyozzuk, hogy nem a tárgyi „energia" a döntő benne, hanem Isten személyes éltető, vonzó, megvilá- gositó és ösztönző hatása. Ezért a keresztény értelemben vett megszentelés elsősorban a helyes személyes kapcsolat kialakítását célozza, vagyis erkölcsi beállítottságot követel. Ennélfogva elsődleges értelemben csak az ember lehet szent. A külső világ annyiban szent, ameny- nyiben kifejeződik benne az embernek az Istenhez és az embertársakhoz való kapcsolata. Mi tehát feltételezünk valamilyen magasabb elgondolást, tervet és célt, amelyhez igazodni kell és amelyet meg keli valósítani. Ez a keresztény értelmezés különbözik attól a belterjesen emberi elgondolástól, amely elutasít minden transzcendens célt és értéket. A világ önmagában ellentmondásos és értelmetlen. Az embernek kell valamilyen értelmet belevinni. Ennek lehet egyéni vagy közösségi megfogalmazása. Az előbbi szerint az embert a szabadsága, önrendelkezése teszi emberré, tehát csak erre érdemes törekedni. Albert Camus hősei ilyen hitvallást ismételnek: „Csak egy szabadságot ismerek, a szellemét és a cselekvését. Ha az ember félredobja a reményt és nem akar semmilyen jövőt elérni, akkor érzi, hogy növekedett az önrendelkezése. Ha ezt megvalósítjuk, akkor ez az abszurd és Isten nélküli világ lassan betelik olyan emberekkel, akik tisztán gondolkoznak és semmiben sem reménykednek.” De nem nehéz felismerni, hogy az ilyen ember inkább csak magába roskadó problémázás vagy elvont kép, nem húsból és vérből való érző, törekvő lény. Az ember nem hideg, számító, érzéketlen gép. Lényéhez hozzátartozik az a mosoly, amellyel kifejezi tetszését vagy együttérzését. Hozzátartozik az a kedves szó, amellyel megnyugtat másokat. Hozzátartozik az a mozdulat, amellyel az elesettet felemeli, és hozzátartozik az az elhatározás, amellyel magára veszi a felelősséget olyanokért, akiket szeret. A Camus—Sartre-féle emberkép elegendő ahhoz, hogy panaszunkat, elégedetlenségünket megfogalmazzuk, de nem elég ahhoz, hogy mozgalmat, vállalkozást létrehozzon. Azért meg is marad irodalmi különcködésnek vagy az önző személyek önigazolásának. Jellemző, hogy az egzisztencialista filozófia és irodalom megmaradt a „halálraszánt lét” elemzésénél. Bertold Brechtnél is visszatér az a gondolat, hogy az emberi cél emlegetése nem más, mint a vakok beszélgetése: „Egymást vigasztalják azzal, hogy látják a kivezető utat.” De ha az ember kigyógyul összes tévedéseiből, ráébred arra, hogy egyetlen társalkodóval ül szemben: a semmivel. — A gyakorlati élet számára sokkal több jelentőségük van azoknak, akik az élet értelmét a rossz leküzdésében, a közjó szolgálatában, a társadalmi rend kialakításában látják, ök azonban adósok maradnak azzal, hogy az ilyen fáradozás miért nem kap viszonzást, s hogy az élet végső értelmének lehet-e nevezni azt a tudatos kiüresítést, amely benne van a munkában, a szeretetben, s utána elégedjek meg létem megsemmisülésével? A világ megszentelésének kérdése azonban nemcsak azért merül fel, mert van benne látszólagos értelmetlenség, fogyatékosság és kielégületlenség, hanem inkább azért, mert fájdalmas vonásokat visz befe a bűn, a gyűlölet, az igazságtalanság és a mértéktelenség. Az emberben nemes vonás az, hogy a maga személyes szabadságát meg akarja valósítani. De benne van a hajlandóság, hogy mások kárára valósítsa meg. Nem mondunk újat, ha hivatkozunk arra, hogy a szabadság nevében már sok millió embert vetettek szolgaságba, az igazságosság nevében rengeteg igazságtalanságot követtek el, az emberiesség nevében mérhetetlen sok embertelenséget műveltek, s akárhányszor az Isten nevében is kegyetlenked- tek. A kinyilatkoztatás beszél arról, hogy az emberi élet nem a tiszta természet síkján mozog, hanem a bűnnel megterhelt síkon. Magunkban hordozzuk a szemek kívánságát, a test kívánságát és az élet kevélységét (Jn 2,16). Olyan törvényt tapasztalunk meg tagjainkban, ösztöneinkben, amely ellene mond a lelkiismeret törvényének (Róm 7,23). Ezért ahhoz, hogy az ember az igazság útján járjon, külső és magasabb normára van szüksége. Ha saját maga 71
