Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: A világ megszentelése
lesz a jogrend és az erkölcsi rend mértékévé, abba menthetetlenül belejátszik az önzés, a hatalomvágy, a kényelem és mindenféle ösztön. Ezért a kereszténység tudatában van annak, hogy a világ megszenteléséhez és az ember céljának eléréséhez nem elég a természetes jóakarat és erőfeszítés. Isteni megvilágositásra, irányításra és segítségre van szükség, s mindezt meg is kaptuk a kinyilatkoztatásban, illetve a Jézus Krisztus által megvalósított megváltásban. Az egyház úgy értelmezi magát, mint Krisztus művének folytatóját és mint a világ megszentelésének az eszközét. A zsinat igyekezett is ezt a hitigazságot újra elmélyíteni és gyakorlativá tenni. „Az egyház feladata nemcsak az, hogy a kegyelmi rendet hirdesse, hanem az is, hogy az evilági rendet az evangélium szellemével áthassa; s erre főleg a világi hívők hivatottak”.5 „A híveknek meg kell becsülniük az egész teremtett világ természetét, értékét és Isten dicsőségére való rendeltetését. Világi foglalkozásukban is segíteniük kell egymást a szentebb életre, hogy Krisztus szelleme járja át a világot, s a világ pedig sikeresebben érje el a célját igazságosságban, szeretet- ben és békében”.6 „Az egyház szent volta szüntelenül megnyilvánul azokban a kegyelmi gyümölcsökben, amelyeket a Szentlélek érlel a hívekben. Sokféleképpen ki is fejeződik az egyes emberekben, akik élethivatásukban törekednek a tökéletes szeretetre és válnak mások épülésére”.7 „A világi hívek is fel vannak szentelve, hogy a Lélek egyre gazdagabb gyümölcsei érlelődjenek meg bennük. Minden munkájuk, imádságuk, kezdeményezésük, hitvestársi és családi életük, mindennapi fáradozásuk és testük-lelkük pihentetése — ha a Lélekben viszik végbe — sőt az élet nehézségei is, ha türelemmel viselik, Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozattá válnak".8 Az egyháznak ezt az igyekezetét a remény élteti. Krisztus feltámadása előre hirdeti a földi élet megdicsőülését, sőt biztosítékot is nyújt mellette. Ezért kötelességeinket úgy vállaljuk, „mint az Atyától ránk bízott feladatot üdvösségünk érdekében”.6 A megszentelés módja Az üdvtörténetben Isten bemutatta, hogy milyen módon valósítja meg a világ megszentelését. Azért áll szóba az emberrel, azért ad neki kinyilatkoztatást, hogy magához emelje, hogy lelkületét formálja. Hitet és reményt önt azokba, akik megismerik, de egyben küldetést is ad nekik. Képviselni kell az új lelkületet és erkölcsi magatartást, amit Istentől tanultak. Az ószövetségi törvény kezdetleges volt Jézus evangéliumához képest, de megtanított az Isten előtti engedelmességre és az egymás iránti felelősségre. A törvény benső áldozatot követelt: az embernek meg kellett tagadnia vágyait, szertelenségét, kevélységét, kapzsiságát. A próféták tanitásában visszacseng a szegények, nyomorultak, gyengék felkarolásának kötelessége. A megszentelés eszköze az istentisztelet is. De ezt a kinyilatkoztatás nem úgy értelmezi, mint a teremtménytől az Úrnak fizetett adót, hanem mint a lelkűiét alakításának eszközét. Az adománynak, az áldozatbemutatásnak, az imádságnak a szív vallásosságát kelleti tükrözni és bizonyítani. A próféták elítélik azt a magatartást, ahol a nép csak szájával dicsőíti Istent, de a szíve távol áll az engedelmességtől. Véres kezeket nem szabad imára kiterjeszteni (íz, 1,15), álnok szájjal nem szabad Istenhez fordulni (29,13), s csak az a böjtölés tetszik az Úrnak, amelyet az irgalmasság tettei követnek (58,ő—12). Jézus Krisztus nem úgy alapította az egyházat, hogy az egyszerűen az ő emlékét ápolja a történelemben. Tanítványait azzal a megbízatással küldi a világba, hogy hirdessék a bűnök bocsánatát és az üdvösség örömhírét. Saját magáról ezt tartja: az Atya nem azért küldte a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak (Jn 3,17). Már előbb azt a jellemzést kapja, hogy ő veszi el a világ bűneit, mégpedig azzal, hogy áldozattá válik. Azóta az egyház külsőleg úgy jelenik meg, hogy összegyűjti tagjait, megemlékezik Krisztus tetteiről, felidézi parancsait s különleges szertartásokat végez, hogy azokkal jelezze és végrehajtsa az ember megszentelését. A keresztségnél azt állítja, hogy a hívőt Isten gyermekévé teszi, a bérmálásnál pedig az Isten Leikével erősíti. Az oltári- szentségben Jézus testét adja neki lelki táplálékul, a bűnbánat szentségében feloldozza bűneitől, a betegek kenetével Krisztusnak, mint az élet forrásának az irgalmába ajánlja, a házastársakat pedig arra segíti, hogy úgy szeressék egymást, mint Krisztus szerette egyházát (Ef 5,25). A szentségek azonban nem varázsszerek, amelyek titokban hatnak. Azt fejezik ki és közvetítik, amit Krisztus mint megváltó hozott a világnak. Ezért valójában a Krisztusba vetett hitünket realizálják. Bennük van a megszentelő erő, de azt tudatosan be kell fogadni és fel kell használni. A kereszténység lényege a küldetés: „Én választottalak ki titeket és arra rendeltelek, hogy teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). Ahol Jézus erről beszél, ott további eligazítást is ad. Ű tudja, hogy elválik övéitől, de megígéri, hogy benne 72
