Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám
„Az üzenet, amit kezdettől fogva hallottatok, ez: Szeressétek egymást... Mi tudjuk, hogy a halálból átjutottunk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos." (Un 3,11.14) ,,Egykor gonoszságunk és irigységünk miatt utálatra méltók voltunk és gyűlöltük egymást... Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete azonban megjelent köztünk és megmentett minket." (Tit 3,4—5.) Jézus közénk érkezése után, megváltásunknak közel kétezredik évében, ha kissé komolyabb lelkiismeretvizsgálatot tartunk, meg kell állapítanunk: nemcsak „egykor", de ma is „utálatra méltók" vagyunk, ha gyűlöljük egymást, ha még ma sem akarunk átlépni a „halálból az életre". Mert „aki nem szeret, az — ma is — a halálban marad". Odi et amo — gyűlölök és szeretek. Catullus versének kezdő szavai az emberben lakó érzések, indítások dialektikus kifejezői. Tudjuk, hogy szeretnünk kell, hogy törekednünk kell a jóra, — mégsem szeretünk, sőt olykor egyenesen gyűlölünk, a rosszat tesszük. Szeretni és gyűlölni, a jót szeretni, a rosszat kerülni — ennek az ellentétpárnak kisarkiiása csakis a felületesen vizsgáló előtt tűnik természetesnek. Mert nem egyenlő értékek ellentétéről van szó, hanem az ellentétek olyan harcáról, ahol a szeretetnek — Krisztus megváltása óta — „eleve" és „végleges" előnye van. De még messzebbre nyúlhatunk vissza. Már Isten teremtő „legyen" szava óta is csak a szeretet, ami létezik, csak a szeretet teremt, — a gyűlölet pusztítani, elhomályosítani, eltüntetni akart és kiván ma is. A gyűlölet lételeme a „nemlét", egyetlen célja a „megsemmisítés". És hogy mégis jelen van világunkban, hogy mégsem oltható ki annak lángja, hogy minden életadó szeretetet megkísért, gyengíteni vagy elemészteni kiván: ez a mysterium iniquitatis, a rossznak, a gonoszságnak misztériuma. Számunkban a szeretet és gyűlölet polaritásáról közlünk gondolatokat. A téma nehéz és egyben merész, mert nem szorítható merev kategóriákba, mert meghatározhatatlan. Éppen ezért változatos és sokféle az a mód, ahogy számunk írói az alaptémát megközelítik, „variálják". Választ keresnek rá a kinyilatkoztatás fényénél csakúgy, mint a lélektan, a társadalmi élet, a lelkipásztori önzetlen szeretetszolgálat területén, sőt még az emberélet időszakos „poklának" ábrázolásában, feltárásában is. írókról írnak és írók írnak az élet belső feszültséget teremtő ellentmondásáról. Valamiképp minden írásból kicseng — kifejezetten vagy bennfoglaltan —, hogy a szeretet Ösajándék. És minden ebben az „ősajándékban" válik számunkra ajándékká, boldogsággá. Ezt logalmazta meg már Aquinói Szent Tamás a maga tömör világosságával: „Amor höbet rationem primi doni, per quod omnia dona gratuita donantur" (STh 1,38,2) — azaz kissé felbontva: minden, ami létezik, az ebből az ősajándékból fakad, az többre, értékesebbre tör, és a szeretetből kapott ingyenes jóra vár, mi több, önként és ingyen ajándékozza önmagát. Nekünk, akik a szeretetből halált vállaló Krisztusra emlékezünk minden nap az eukarisztia áldozatánál, — akik e szeretetben fogant megváltó halálra gondolva valljuk meg naponta hittel, hogy az élet erősebb, mint a halál, — akik nap mint nap vesszük és kiosztjuk az „élet kenyerét" — csakis a szeretet lehet az az éltető „közeg", melyben valóban élhetünk. Mert „aki nem szeret, a halálban marad". A mi szeretetünk már nem lehet pusztán csak ellentéte a gyűlöletnek, mivel az igazi szeretet Krisztus erejéből az önmagát megosztó és kiárasztó jóságnak a fénye, oly fényesség, mely képes felszívni a rossz, a gyűlölet árnyait. A megváltás többlet-ajándéka ez a minden alantast legyőzni, felülmúlni képes szeretet, oly ajándék, amely ébren tartja, tovább szítja a hitet a szeretet végső győzelmében. És tudjuk, hogy csakis az ennek a hitnek erejében fogant szeretet képes átvezetni a halálból az életre (vö. 1Jn 3,14). Sz. A 65 5
