Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kerényi Lajos: Gondolatok a papi hivatásról
Türelmetlenkedünk, lemondunk, vagy szigorú eszközök után kapkodunk, de egy biztos: megnyugodni nem tudunk. Úgy tűnik: már nincs helyünk a társadalomban? Két elkedvetlenítő tényező bénít meg sok lelkipásztort. 1. Mintha mindent megoldana a technikának és a haladó világnak sok intézménye. A társadalom nem szorul a segítségünkre: nem engedi, hogy beleavatkozzunk. „Sok minden, ami hajdanában individuális és társadalmi életünkben az isteneszmével stabilizálódott, az ma ténylegesen egy kifejezett teizmusra történő hivatkozás nélkül humánus és humanista neveléssel, irányított pszichikai mechanizmusok létrehozásával is elérhetővé válik" (Kari Rahner budapesti beszédéből, 1968.). — Ezek után mit is tehetne még a pap? A szegényekkel, a betegekkel a társadalom foglalkozik, nem kétséges, sokkal rendszeresebben és átfogóbban, mint az egyház bármikor, bármelyik virágkorában. 2. A másik nehézséget sok lelkipásztor személyének kedvezőtlen kialakulása jelenti. Ligouri Szent Alfonz így ír erről: „Végzetes aszkétikus tévedés volna arra gondolni, hogy az ember csak akkor van jól előkészítve a kereszt hordozására, ha előbb a hátgerincét eltörik. Mert az embernek a keresztet hordozni tudnia kell.” — „Én már idős pap vagyok” — mondta Bernanos egyik főhőse — „és tudom, hogy mennyire egyformává teszi a szemináriumi nevelés a lelkeket. Gyakran a középszerűség nevezőjén találkoznak. Évek múlva aztán ott vannak a lehorgasztott fejű, ijedt, tehetetlen leikészek, egy csöpp kezdeményezési képesség nélkül, a kellő pillanatban" (Egy falusi plébános naplója). Komoly hiba volna, ha a nevelők semmi vizet nem zavaró „birkanyájat" alakítanának az emberi egyéniségekből. —■ Sok energiától fosztódnék meg Isten országa. — Perthes Frigyes számára nagy élmény volt, amikor meglátta Hofbauer Szent Kelement. „Szemei tűzben égtek, de a katolikus papok megszokott jámbor pillantása nélkül. Tekintete éles és átható, arcvonásai igen mozgékonyak, mindamellett arcán oly nyugalom, melyet mennyeinek kell nevezni.” — Minderre gondolva az Úr panaszos felszólítása jut eszünkbe, amit a híres templomi látomáskor mondott: „Kit küldjék? (Iz 6,8). Pedig nekünk mennünk kell! „Tanítsatok minden népet.” A mait is! — Van hát szerepünk mégis a társadalomban? Hogyan határozza meg a ma köztünk élő Krisztus, az egyház, itt és most feladatainkat? Küldetésünk a világban „Küldetése és természete következtében az egyház nem kötődik az emberi kultúrának semmilyen különleges formájához, és semmilyen politikai, gazdasági, vagy társadalmi rendszerhez” (Egyház a mai világban, 43. pont). Éppen ebből következik, hogy az evilági feladatok nem papi feladatok. Nem azok, és mégis azok. — Van ugyanis az emberi életnek nemzedékeknek, sőt koroknak olyan szakasza, amikor rádöbben a lét múlandóságára. Ezt a rádöbbenést képtelen tudomásul venni anélkül, hogy végtelent sejtő énje föl ne lázadjon. Ez a rádöbbenés, és benső lázadás mindig hatással van az ember teljes világára, társadalmi szerepére, sőt alkotásaira is. Milyen építője és munkása lehet saját életének, családjának, vagy társadalmának az az asszony, aki megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg. Kérdésemre, hogyan bírja ellátni feladatát, ez volt a válasz: „Van egy kis fiolában méreg eldugva. Ha már nem bírom, beveszem”. Ezekben a helyzetekben kell az embernek valami, ami reményt nyújt, megőrzi emberségét, és a reményt a végső kibontakozás lehetőségében. Új városrész körzeti orvosa mondta: „Jöjjetek, papok, mert már nem bírom! Naponta százával jönnek betegek. Vizsgálok, gyógyszert írok, a testet gyógyítom, de ez kevés. Egyre többen nem akarnak hazamenni. Még várnak valamit. A lelkűk beteg. És én nem tudok segíteni. Létük, emberségük nagy kérdései, lelki és szeretet-sebeik fájnak. De jobban, mint a testi." Az orvos meggyőződése, hogy ezek a betegek megnyugtató választ a vallástól várnak. Karl Rahner így ír erről: „A lét keserű érvelése magányossá teszi az embert, mint akit tátongó szakadék vesz körül, s egyszerre csak úgy érzi, hogy zuhan a végtelenbe... Rájön, hogy életének közepén fészkel a halál: önmaga a határ, amelyet önerejéből képtelen átlépni. Megtapasztalja, mint fakulnak el életének ideáljai, mint vesztik el ifjú fényüket, hogyan fárad bele az ember az okos beszédbe, s elege lesz az élet és a tudomány vásárán folytatott bölcs beszédekből, sőt még a tudományból is. A kereszténység a sötétségnek, a magánynak, a lét lassú lemorzsolódásának, és halálos fáradságának a kellős közepéből kiáltja oda az ember- reknek: Van elég fény, elég öröm, olyan ragyogó a szeretet bent az emberi szívekben, és annyi szépség kint a világban; amelyet nem magyarázhat meg a semmit meg nem oldó üresség, csak az abszolút fény, az abszolút öröm, az abszolút szeretet és szépség, tehát az abszolút Lét, — még ha nem is fogjuk fel —, a bőség Végtelensége” (Schriften zur Theologie, VI.). A kereszténység optimizmus és derű. Meg kell mondanunk az embereknek: A legnehezebb helyzetekben is van okunk reménykedni. Van kiút, van megoldás! Számunkra, keresz53
