Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kerényi Lajos: Gondolatok a papi hivatásról
Új elméleti-gyakorlati látásmód Az új bűnbocsánati rend teológusok és lelkipásztorok tíz évi közös elméleti és gyakorlati munkájának gyümölcse. Megvizsgálták e szentséget dogmatikus, történelmi, liturgikus szempontból, és figyelembe vették az aktuális igényeket is. így a bűnbocsánat rendje az egyháznak és gyermekeinek belső életéhez tartozik, mint egy bensőséges részvétel Krisztus szenvedésében. Előkészít arra a folyton növekvő örömre, amit a bűntől való szabadulás jelent, s amit a Szentlélek erejéből kaptunk feltámadt Urunktól. Az új bűnbánati rend új módon mutatja be a szentség kiszolgáltatójának alakját. A múltban a gyóntatót inkább ,,biró"-nak tekintettük, mert szavával kötött vagy oldott. Az új rend a bírói tiszt mellett a hangsúlyt az orvosi tevékenységre helyezi. Ismernie kell a lélek betegségeit és gyógyítani kell azokat. „Amikor a gyóntató a megtérő bűnöst fogadja, és az igazság világosságára vezeti, az Atya tisztében jár el. Az Isten atyai szívét tárja fel és Krisztust, a Jó Pásztort képviseli" (Ordo n. 10). Az új bűnbánati rend a szentség vételének szükségességét nemcsak a súlyos bűnök megbocsátása miatt hangsúlyozza (Trid. XIX. Sessio 7—8. c. DS 1707—1708.), hanem újból megerősíti, hogy „akik bocsánatos bűnökbe esnek, napról napra tapasztalván gyarlóságukat, a bűnbánati cselekményekben való ismételt részvétel révén erőre kapnak” (Ordo n. 7). De ez esetben sem lehet a bűnbocsánat szentsége egy szertartás folytonos ismételgetése, mégcsak nem is pszichológiai gyakorlat, hanem alkalmas eszköz arra, hogy a kapott indítások és lelki segítségek révén „mind teljesebben hasonuljanak Krisztushoz, és mind gondosabban kövessék a Szentlélek szavát" (Ordo n. 7). Hogy a kiengesztelődés szentsége minél jobban kifejthesse hatékonyságát Krisztus híveiben, „szükséges, hogy egész életünk tápláló gyökerévé váljék, és ösztönözze őket Isten és testvéreik mind buzgóbb szolgálatára. Ennek a szentségnek kiszolgáltatása tehát az egyháznak olyan tette, amellyel hitét hirdeti, a Krisztus által nyert szabadságért hálát ad, életét pedig lelki áldozatul ajánlja fel Isten dicsőségére és magasztalására, s így egyre közelebb jut a Krisztussal való találkozáshoz" (Ordo n. 7). Mi lelkipásztorok, amíg csak az volt a problémánk, hogy „bíróilag" teljes legyen a gyónás, inkább erkölcstani és egyházjogi felkészültségünkre támaszkodtunk. Az új forma azonban elkerülhetetlenül megkívánja, hogy papi életünknek legbensőbb, személyes jellege világítson át a szavainkon. De talán éppen ez a leggyümölcsözőbb következménye a bűnbánati fegyelem megújulásának: Elbúcsúztunk az intézményesség védő, de egyben bénító keretétől, és visszatértünk a személyes. Isten kegyelméből való tanúságtételhez. Mindig is voltak olyan mély lelkiségű papok, akik a gyóntatásban évekig tartó jó hatást tudtak elérni. Az új körülmények között mindnyájan ennek a feladatnak megvalósítására vagyunk hivatva. Fülöp Béla GONDOLATOK A PAPI HIVATÁSRÓL Érdemes-e? Sok lelkipásztor gyötrődik. A hivatás a nyájhoz szólítja. Nem tud nyugodni. Érdekli híveinek sorsa, figyeli életét, lelkének kibontakozását, vagy egy helyben topogását. Úgy tűnik, mintha a rohanó élettempó háttérbe szorítaná a lelket, azt a „finomabbat”, amely természetfeletti igényekkel küzd és tör fölfelé. Az ifjúság elmarad a vallásos gyakorlatoktól. A felnőttek futnak, nem érnek rá, azután ők is leszoknak „a vallásról”. A hidegség és a közöny a természetfeletti halála. — Amikor a lelkipásztor megpróbál belépni ebbe a sodrásba, és megálljt kiáltani, észre sem veszik. „Istenem, mennyi mosolyt, kedvességet elpazarolok rájuk, és alig mosolyogtak vissza", — megrázóan keserű panasz volt ez egy pap ajkán. Hát nem lehet párbeszédet kezdeni? VI. Pál így ír enciklikájában: „Manapság, sajnos, nagyon sokan... elutasítóak a barátságos párbeszéddel szemben. Innen származik az ún. dialógus problémája, az egyház és a modern világ között... Ennek a problémának a ténye és sürgőssége terhet, nyomasztó gondot jelent lelkűnknek. Tövist, de egyszersmind hivatást is, melyet mi magunk, — és ti testvérek, akik nem kevésbé ismeritek tapasztalatból ezt az apostoli kínt, mint mi, — valahogyan tisztázni szeretnénk” (Ecclesiam suam). 52
