Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 1. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Vélt és valódi keresztjeink

lomba, sőt esetleg épp ellenkező a helyzet. A Pest-környéki görögkatolikus szórványban lelkipásztorkodom, és nap-nap mellett látom annak a jeleit, hogy azok, akik elkerültek a népileg-vallásilag egységes környezetükből (egy-egy szabolcsi vagy hajdúsági faluból), elveszítik azt a vallásszociológiai hátteret, ami addig életben tartotta hitüket, és az új környezetben — ahol már egyéni döntésre, állhatatosságra lenne szükség — nagyon könnyen közömbössé válnak.

Ha ez az utóbbi tapasztalat ma még talán kiugró szélsőség is, egyre inkább általánossá válhat. Az egyház világszerte diaszpóra-helyzetbe kerül. Karl Rahner a német egyház helyzetét elemezve erre a következtetésre jut: egyre kevésbé tartozik ,,a normális adottságok közé, hogy mindenki megkeresztelt legyen, egyházi adót fizessen és felekezeti vallásoktatásra küldje gyermekeit, hogy vallásos kerettel színezze az esküvőt és a temetést.”6 Ezt a jellemzést teljes mértékig igaznak tekinthetjük hazai egyházunkra nézve is. „Keresztény társadalom", népegyház nem létezik vagy (utóbbi) csak nyomokban, maradványokban — jórészt illúziókban. Ezen a változáson nem elég sopánkodnunk. A legfőbb illúzió az lenne, ha ebben a helyzetben egy már meg sem lévő elképzelést szolgálnánk lelkipásztori tevékenységünkkel. Valljuk be, papi munkánkat gyakran még mindig úgy végezzük, mintha keresztény közegben mozognánk. Mintha elég lenne a kereszténység külső feltételeinek megteremtése — templom, hivatal, funkciók — és az egyes hívőkben már minden „magától” menne a maga rendjén. Fel kell végre ismernünk, hogy a módszereinkben még mindig feltételezett népegyház öröksége, eszméje is hamis kereszt immár. A „velünkszületet,t” és a közfelfogás által is támogatott egyháziság kora lejárt. Nem arra kell erőinket összpontosítanunk, hogy — esetleg „szőkébbre gombolkozva”, de megőrizzük a múlt relikviáit e téren, hanem arra, hogy az egyház valódi — és a mai történelmi helyzetnek jobban megfelelő — küldetését szolgáljuk: a társadalmi háttér nélküli, lelkiismereti döntésből születő hit felkeltését és erősítését. Igen örvendetes, hogy az utóbbi időben — részben már a püspöki szinodusok hatására — általánossá vált papságunk körében a katekézis és a szentségek új megközelítése: hitet, személyes elhatározást feltételezünk a lelkipásztori gyakorlatban, az egyes szentségek kiszolgáltatása kapcsán. A kereszténységnek az élet közegében való megvalósítása pedig egyenesen új pünkösdi lendületet jelenthet. így a praxis máris áttöri azt a keretet, amit a népegyház eszméje feltételezett.

Gondok, feladatok, esélyek

Eddig a múlt örökségét rostálgattuk: mi az, ami nem való már belőle az új tömlőbe, de mi az, amit — az új mellett mint régit — jó gazdaként ma is elő kell vennünk. Legalább ilyenfokú feszültséget hordoz azonban egyházunk jövő-építése is. Joggal figyelmeztet Con- gar, idézett tanulmányában: a feudálisnak ítélt struktúrát nem helyettesíthetjük be egyszerűen valamilyen más, új struktúrával. A püspök, a plébános döntését például nem cserélhetjük fel közfelkiáltással történő döntésekkel. Arról lehet szó, hogy hagyományunkat megtisztítsuk minden mellékzöngétől, de az egyház nem létezhet hierarchia nélkül. Minden új törekvésnek összhangban kell maradnia a helyi vezetők és főleg a szentatya szándékával. Egyik evangéliumi keresztünk tehát a tekintély. Ügy tűnik, ez sok fiatal kollégánál válságban van. Pedig még egy teljesen demokratikus szervezetben is szükség van olyan személyes döntésre, amit az egyéni, vezetői felelősség hordoz. Ennek a döntésnek a jelenléte nem jelent abszolutizmust, nem egyszerűen a múlt rárakódásai közül való, hanem az „aki titeket hallgat, engem hallgat" tényleg krisztusi elvéből (ami persze nem jogosít fel visszaélésekre). A tekintély megtagadásánál, a nyílt vagy ki nem mondott kontesztáció mögött gyakran a „személyiség kiteljesítésének” tetszetős elmélete rejlik. Pedig — mint Nemeshegyi Péter írja — személyi mivoltunkról csak akkor kapunk helyes képet, ha a szentháromságtani modellt tartjuk szem előtt: ha tehát nem a mások rovására történő kiteljesítését tartjuk célnak, hanem mások javára, a közösség érdekében teljesítjük ki.7 Egzisztencialista és nem perszonalista tehát az, aki az „egész” érdeke ellenére kívánja „megvalósítani önmagát”. Az persze már a szubszidiaritás zsinati elvéből8 következik, hogy a nagy- közösségnek is kötelessége az egyesek, a test-tagok szolgálata. További kérdés lehet az is, miben segítheti az egyház — immár nemcsak saját tagjait, hanem — az ,,emberi miliőt"? Miben lehetünk konkrétan is hasznára környezetünknek? — Nemcsak a tanácsok, helyi szervezetek munkájába való bekapcsolódásra gondolok itt. Néhány mindenkit érdeklő példát szeretnék említeni. Legtöbb plébános — irattára, a história domusok révén — a helyi közösség helytörténeti adatait is sokban gazdagíthatná.

Egészen széles és eléggé ki nem aknázott tevékenységi kört érint Buda Béla a Vigíliának adott interjújában (1977. október, 693. o.). Utal arra a lehetőségre, amit a papság betölthetne a betegek felkutatásában, segítésében, akár gondozásában is (hiszen, tehetnénk hoz41