Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 1. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Vélt és valódi keresztjeink

jegynek a kialakulására. „Ki tagadhatná — kérdi a zsinati szellem kialakításában oly jelen­tős szerepet játszó Congar —, hogy a hűbéri társadalmi életeszméi, valóságai, életkörül­ményei mélyen befolyásolták a világiak és a klérus tagjai, az alsópapság és a közép- és főpapság közti kapcsolatok kialakulását?"2 Más szóval a „szent rend" „a hierarchia” a középkor folyamán egyre inkább a hűbéri hierarchia arculatát öltötte, a krisztusi értelem­ben vett elsőségből alá- és fölérendeltség lett. A papság lassacskán nemcsak a kinyilat­koztatás letéteményesének, hanem a földi rend őrének is érezte magát, egyúttal kiépítette és féltékenyen védte kiváltságait, hovatovább életmódjában, nyelvében, öltözködésében, viselkedésében is elidegenedett a széles néptömegektől, akikhez küldetése szólt volna, egy­szóval kaszttá vált. Az erkölcstan doktrinálisan is szentesítette a mindenkori társadalmi viszonyokat, azzal, hogy az „Isten-adta" természetből vezette le. Jól tudjuk, egyetlen ese­mény sem értelmezhető korából kiragadva, és nincs jogunk pálcát törni afölött, ami annak a kornak az összefüggései között elfogadott volt. Aki azonban kicsit is ismeri az Újszövet­séget, az előtt nem kétséges, hogy az egyház „feudális” kinövései pontosan a keresztény eszmeiségtől való eltávolodás jelei. Krisztus nem uralkodásra, hanem szolgálatra küldte tanítványait. A modern világgal való kérlelhetetlen szembesülés nem kis mértékben az evangélium ítéletével való találkozás. Korunk zsinata ezt az ítéletet mondta ki. A zsinati atyák tisztán látták, hogy éppen az evilágivá vált, negatív társadalmi szerepet betöltő egyház volt a legfőbb botrány a modern ember számára, s hogy a valláskritika és ateiz­mus legmélyebb gyökere ez: az egyház tagjai „erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos­ságával inkább elfedik, semmint felfednék Isten és a vallás igazi arculatát”.3 Éppen ezért az egyház lemondott a társadalmi kiváltságokról és — mai kifejezéssel élve — az „ideológiai támasz" szerepköréről, amikor kimondta: „az egyház nem alapozhatja reményét a világi hatalom részéről felajánlott kiváltságokra”4 A zsinat óta szentatyánk még határozottabban állást foglalt a „népek haladása”: gazdasági, kulturális, tudományos és szocialista fel- emelkedése mellett. Ezekután kérdezzük meg önmagunktól, nem hordozunk-e még sok mindent a „konstantini”, hűbéri egyház arcvonásaiból? — Nem ugyan földbirtokokat és kiváltságokat, mert ezektől a történelem vihara megszabadított minket. De adottságokat, szemléletet, mentalitást! Van, amin nemigen tudunk változtatni. Régi templomaink erődít­ményre, plébániáink nemesi kúriára emlékeztetnek. Amit lehet ezekből, mint műemlékeket, meg kell őriznünk. De annál nagyobb baj lenne, ha még ma is a valamikori falusi kis- nemes, várúr gondolkodásmódját tükröznénk életmódunkkal, az emberek felé mutatott tá­volságtartásunkkal. A feudális „atavizmusok” fogalomcsaládjába tartozik számos viselke­désbeli sajátságunk is, az a felsőbbrendűség-érzet, atyáskodás, amivel olykor közeledünk híveinkhez. Szellemesen írja Congar, ha van is lelki értelemben vett atyaság, ez nem fiakat, hanem testvéreket hív életre.® A rangkórság, a törtetés, a fölfelé szépet mutató, lefelé taposó magatartás is fel-felüti köztünk a fejét. Külön fejezetet érdemelne a plébá­nos-káplán viszony, amely sok esetben szinte hatványozottan magába foglal minden ellent­mondást, ami még jelenvan az egyházban. Ez a kettős kapcsolat sokszor inkább az úr és szolga viszonyára emlékeztet, mint munkatársak, testvérek együttesére. Nem egy helyen még ma is a felmutatott munka és az anyagi dotáció áll kirívóan fordított arányosságban a plébános és beosztottja(i) között. Sok ellentétet, félreértést szül általában is az anyagi egyenlőtlenség a javadalmak között. Megoldhatatlannak tűnik sokhelyütt a papság szo­ciális helyzete is. Főleg az öregek, a már mise-stipendiumot vállalni is képtelenek hely­zete igen rossz, összehasonlítva a népesség bármely más hasonló korú rétegével. Görög­katolikus papcsaládoknál további probléma még az özvegy, az esetleg hátramaradó kis­korú gyermekek gondja is. A népegyház ábrándja De a papságról fordítsuk most már figyelmünket az egyház egészére. A másik nagy probléma, amit a múltból hoztunk magunkkal, a népegyház eszméje. Mit is jelent ez a kifejezés? Az egyház lényegében átfogja az egész népességet, mindenki keresztény szelle­miségbe születik bele, mintegy automatikusan tagja lesz az egyháznak. A hit a társada­lom támasza és viszont a közszellem is hordozza, támogatja a hitet. Szinte nincs is szük­ség egyéni döntésre, a nép magával sodorja az egyes embert. A pap munkája vallásos szokások fenntartására irányul, súlypontja az egyház jogi és anyagi fenntartása, irányítása. Ez a rövid (bár bizonyára sarkított) jellemzés is meggyőzhet arról, milyen távol vagyunk ma már az efféle elképzeléstől. Még faluhelyen, a modern kultúra által legkevésbé érin­tett egységes lakosság körében is egyre kevésbé él hagyományos vallásos közszellem, de az is többé-kevésbé csak szokások megőrzését jelenti, nem átütő hitet. Nagyvárosokban pedig már arról sem beszélhetünk, hogy valakit esetleg megszólnak, mert nem jár temp­40

Next

/
Oldalképek
Tartalom