Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Vélt és valódi keresztjeink
mindenben egyházunkkal? Egyszóval keresztnek érezzük sokszor az egyházat, tehertételnek, ami csak megakadályozza, hogy igazán eljussunk Krisztushoz. Ahhoz, hogy újra anyánknak — gondviselőnknek, életadónknak — tudjuk tekinteni az egyházat, egyáltalán, hogy teljes szívünkből, mindenestől el tudjuk fogadni, fel kell tárnunk ennek az egyháztól való eltávolodásnak, a vele való szembefordulásnak rugóit. Mindenekelőtt észre kell vennünk ennek a keresztnek — az egyházzal való azonosulás nehézségének — kétarcú voltát. Az egyház bizonyos fokig evangéliumi értelemben is kereszt, hiszen mint sze- retet-közösségnek a vállalása önmagában véve is az önkeresés feladását, a közösség keretébe való beilleszkedés „szűk útját” követeli. Ezt a keresztet semmiképpen sem iktathatjuk ki életünkből, hanem keresnünk kell. De van az egyházzal való azonosulásnak jónéhány olyan akadálya is, amely csak erősen idézőjelben nevezhető „keresztnek”. Mert tény ugyan, hogy magunkkal hordozzuk, sőt megpróbáljuk keresztnek kikiáltani s ezzel szentesíteni ezeket, de sem Krisztus tanításából, sem az egyház közösségi jellegéből nem következik, hogy ezeknek jelen kellene lenniük az egyházban. Mint látni fogjuk, az egyháznak egynémely nem örök, hanem „ideiglenes”, adott korhoz kötött jegyére gondolunk itt. Biztos ugyan, hogy az egyháztól eltávolodók nem csak ezek miatt nem tudják vállalni az egyházhoz-tartozást, az is biztos azonban, hogy az ezektől való megtisztulás legalábbis bennünk, hívőkben sok belső ellenállást feloldana. Szükség van tehát ezeknek a magunkkal hozott — vagy épp ma kialakulóban lévő — terhieknek, rárakódásoknak a leleplezésére, számbavételére, éppen azért, hogy evangéliumi tartalmában tudjuk vállalni az egyház valódi küldetését, s igazán be tudjuk fogadni és közvetíteni tudjuk az egyháznak, mint — Máriához hasonlóan — Krisztus keresztjével azonosuló „fájdalmas anyának" életet közlő, szolgáló hivatását. A múlt keresztje Először is talán arról kell szólnunk, egyházunk számára nem kis kereszt a múltja. Nem ma született intézmény. Aki azonosulni akar vele, részben vagy egészében múltját is vállalnia kell. A múlt tekintetében különösen szembetűnő az a kettősség, amire bevezetőben utaltunk. Biztos, hogy az egyház nem létezik múltja nélkül. Mint Yves Congar írja, „maga a hit is az apostoloktól napjainkig terjedő nemzedékek útján jutott el hozzánk. A hagyomány, az intézmények s az igazság-meghatározások szerepe, feladata éppen az, hogy legyőzzék és kiállják az idő vasfogának minden marását, s az idők sodrában is átmentsék az egységet”.1 Ide sorolhatnánk mindazt a lelkiéleti, liturgikus, szellemi kincset, amit kialakítottak atyáink és amit feltétlenül tovább is kell őriznünk. A hagyomány valóban evangéliumi kincse nem jelenti azonban azt, hogy válogatás nélkül magunkkal kell vinnünk az egyház további útján mindazt, ami az apostolok óta kialakult — csak azért, mert a múltból való. Mindazon, ami egy-egy adott korhoz kötött, de nem a krisztusi magból sarjadt ki, igenis túl kell adnunk, le lehet és le is kell vetnünk. A múlt örökségének ezt a nagyonis kettős arculatát a keresztábrázolások kétértelműségével szemléltethetnénk. Egy ékköves barokk aranykereszt lehet nagy érték, történelmi ereklye is, de mai szemléletünkben inkább az egyház világi hatalmának presztizs-jelképe, mint a szolgáló egyház szimbóluma. Egy egyszerű ácsolt fakereszt viszont kint a faluszéli temetőben esetleg többet, hitelesebbet tükrözhet vissza nekünk Krisztus áldozatából. így vagyunk az egyház múltjával is. Ami krisztusi benne, mindenestől a miénk, sőt nyugodtan mondhatjuk, igazán mai, minden modernizálásnál hitelesebb; ami viszont nem állja ki az evangélium próbáját, hamis kereszt, egyáltalán nem kell félnünk tőle, hogy elhagyjuk. Lássuk tehát először is ezeket a hamis kereszteket, legalább néhány jellemző formájukban. A feudális örökség A múltból származó terhek számbavételénél próbáljunk meg először „kívülről” közeledni egyházunkhoz. Mi az, ami leginkább szembetűnő benne a kívülálló számára? Talán nem tévedünk, ha úgy látjuk: az itt-ott még mindig elő-előbukkanó feudális örökség. Megfigyelhetjük, a valláskritikák éle legfőképp erre — az egyház szociológiai szerepére — irányul: hogyan szentesítette az egyház a múltban a különböző társadalmi igazságtalanságokat. Éppen ezért kérlelhetetlenül külön kell választanunk ezen a ponton a hit „kétélű szablyájá- val” azt, ami az egyház belső felépítéséhez tartozik és ami „csak-középkori” elem benne —• s ezért megváltoztatható, sőt feltétlenül változtatásra is vár. Tekintsünk vissza ennek a 39
