Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Vélt és valódi keresztjeink
őfelsége ilyen véleménnyel van rólam. Mégsem tudok rajta segíteni. Csupán azzal vigasztalom magam, hogy tudom jól, eljön az idő, amikor Isten kinyilatkoztatja neki igazamat, és az egész világnak. Kezdettől fogva először Istent néztem, s utána a királyt. A titkár úr azt mondta, hogy a király kényszeríthet engem törvényeivel, hogy egyenes választ adjak. Mire én azt feleltem, hogy nem szeretnék vitatkozni a király hatalmáról. Senki bírája nem vagyok. Isten és én, mi ketten tudjuk, hogy jól gondolkodom. Július 1-én a Westminster Hallban kimondták a halálos ítéletet. Sir Thomast visszavitték a Towerba. Ezüsthegyű alabárddal tisztek mentek előtte, nekik kellett a vádlottat a börtönbe visszakísérniük. Will Roper, a veje, leírja apósáról írt életrajzában, hogyan találkozott utoljára nagyon szeretett leányával, Margarettel. Margaret a Towernál várt rá, ahol tudta, hogy el kell haladniuk. Ahogy meglátta, odarohant hozzá, áttörve magát a tömegen és az apját körülvevő fegyveres őrségen, s miután letérdelt, hogy áldását kérje, nyaka köré fonta karját és szeretettel megcsókolta. Ő áldását adta és vigasztalta, örülvén annak, hogy restelkedés nélkül kimutatta szeretetét. Margaret azután visszahúzódott és tovább engedte menni apját, de hirtelen ismét karjaiban volt, összevissza csókolta. Amit mondani tudott, ez volt: „Óh, apám, apám!" — miközben a csendes tömeg sírt. A kivégzés előtti négy napon senkit sem látott a családjából. Július 5-én írta utolsó levelét Margaretnek, végső búcsúját kedves övéihez. Mindenkiről megemlékezett családjában és hózanépében. Ügy tűnik, a levelet sietve írta és így befejezetlen. Mint rendesen, ezt is egy darab faszénnel írta: Szomorú lennék, ha holnapnál tovább tartana, jó Margaretem, mert éppen Szent Tamás napjának előestéje van (Becket Szent Tamásé) és Péter-Pál nyolcada. Ezért holnap vágyom Istenhez menni. Ez a nap nagyon alkalmas és megfelelő lenne számomra. Sohasem örültem jobban irántam való magatartásodnak, mint amikor legutóbb megcsókoltál engem, mert szeretem, ha a gyermeki szeretet és a drága vonzódás nem tekinti a világi illemszabályokat. Isten veled, drága gyermekem, imádkozz értem és én is fogok érted, és minden barátodért, hogy az égben boldogan találkozzunk egykor. Köszönet nagy kiadásaidért! Másnap reggel, nem sokkal hajnal után, július 6-án egy Tower-tiszt jött Sir Thomashoz a király és a tanács üzenetével, hogy még aznap kilenc óra előtt meg kell halnia. A király azt is kívánta, hogy ne sokat beszéljen utoljára. Erre azt válaszolta: örül, hogy figyelmeztették, mert szándékában volt beszélni. De bármennyire is szándékában volt, kész engedelmeskedni és tartani magát a király parancsához. A börtönőr sírt, ahogy kiment a cellából. Sir Thomasnak kellett őt vigasztalnia: Nyugodj meg és ne érezd magad kényelmetlenül, mert remélem, hogy egyszer találkozunk még teljes boldogságban az égben. — Aranypénzt adott a hóhérnak szolgálatáért. Aztán levezette a hadnagy a Tower sötét lépcsőin, ki a ragyogó napra. A fű sohasem tűnt neki zöldebbnek, mint amikor a kivégzőhelyre ment. A sebtében ácsolt emelvény ingott. Mikor a lépcsőre lépett, azt mondta a hadnagynak: Ha majd lefelé jövök, engedj magam jönni! Azután minden ottlévőt kért, hogy imádkozzék érte és tanúskodjék, hogy neki itt halált kellett szenvednie a katolikus egyházba vetett hitéért és a katolikus egyházért. Majd letérdelt és imája után derűsen odafordult a hóhérhoz : Föl a fejjel, ember, ne félj teljesíteni kötelességedet! Rövid a nyakam, ezért siess, ne hibázd el, nehogy sérelem essen becsületeden I „így ment el Sir Thomas More ebből a világból Istenhez, azon a napon, amelyen maga annyira kívánta." — (Will Roper: The life of Sir Thomas More). Forrásmunka: Conscience decides (Letters and Prayers from Prison, written by Sir Thomas More). összeállította és fordította: Paleta Éva VÉLT ÉS VALÓDI KERESZTJEINK Az ifjúság „tekintélyes része igent mond Jézus Krisztusra és az evangéliumra, de elutasítja az egyházat" — olvassuk Magyar Ferencnek a 2. Püspöki szinodusról készült beszámolójában (Üj Ember 1977. okt. 23-i számában) a hozzászólások egyik vissza-visszatérő megállapításaként. Talán nemcsak az ifjúságra, korunk emberére is vonatkoztathatjuk ezt az ítéletet. Még a leghivőbb lelkekben is fel-felébred a gondolat: azonosítanunk kell-e magunkat 38
