Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TÁVLATOK - Az egyház bírálhatósága
érzésünk az egyházban. — Ma sokat emlegetik azt, hogy „Üj kor és új egyház! — Ezt kellene kritikusan megfontolnunk, nemcsak a nagy, az egész egyházban, hanem mindenek előtt a helyi egyházban, az egyes egyházközségekben. Ott, ahol az egyház nem egy töredék az egészből, hanem az a hely, ahol az egész is jelen van és fejlődik. Ezen a konkrét helyen válik meghatározottá az egyház képe, innen kiindulva fogadják el. Az egyházközségekben valósul meg a ,.felelős szabadság egyháza". Ez az a hely, ahol kérdéseket vetnek fel, ahol nyíltan beszélnek és bírálnak, ahol megvalósul a közösség és a közös felelősség, ahol az egyház nemcsak a plébános gondja, hanem mindnyájan hozzájárulnak és együttműködnek Isten népe kialakításához. Az Isten népe a megkereszteltek, a bérmáltak, a nagykorúak közössége, akik hallatják hangjukat és hordozzák a közös felelősséget: Ahol növekedik a személyes felelősség és az egyéni igénybevétel, ott növekedik az érdeklődés is, — a szó igazi értelmében. És itt kel életre az egyház hitelreméltóságának új formája! (H. Fries: i. m. 141) Szembe kell néznünk egy másik bírálatra késztető nehézséggel is. Az egyház azért, hogy az elvilágiasodás veszélyét elkerülje, nem teheti meg, hogy semmi közösséget sem vállal a Szent Pál szavai szerinti „evilág romlott embereivel”, mert különben ki kellene szöknie a világból (vö. IKor 5,10). Amint Krisztus, az igaz ember szolga alakjában lépett a világba, úgy az egyháznak is sok mindent magára kell vállalnia a világ alakjából, de nem úgy, hogy megszűnjön különbözősége a világtól. E nehéz helyzete azután a mérlegelések egész sorát veti fel. Vajon hogyan lehetséges és meddig mehet el a világban létezésének konkrét alakulása? Vajon van-e értelme annak, hogy a világi magatartások és eljárások különböző módját bevonják az egyházba? Vajon a környezetre gyakorolt hatások ilyen vagy olyan eszközeit lenne-e jobb alkalmazni? — Mindezekre és hasonló kérdésekre nincs egyöntetű típus-válasz, hanem a hittől vezérelt emberi okosság döntéseit kell itt alkalmazni. Ebből természetesen széles tere adódik az egyház törvényes bírálatának is. Ez a bírálat azonban nem célozhatja egy-egy meghatározott eljárásmód kialakítását, hanem csupán mérlegelő ítélete annak, hogy az adott cselekvés elég bölcs-e, megfelel-e az egyház céljának. Kétségtelen, hogy az ilyen megállapítás később mindig könnyebb, mint abban az adott órában és helyzetben, amikor döntést kell hozni. Végül harmadik kérdése az egyház bírálatának az, hogy az Ür az egyházat, a meghívottak üdvközösségét „kisded nyájnak" mondja, — a világban élők sokaságával szemben. Ezt a kicsinységet is lehet kétféleképpen értékelni. „Egyesek úgy látják, hogy az egyház, a hivők közössége, az egyház ügye visszavonulóban van. Az egyházat többé nem ismerik el uralkodó és meghatározó vallási és lelki hatalomnak, az emberi társadalom éltető elvének. Ma az egyház inkább csak egy csoportnak tekinthető a többi között. Egyesek szerint talán még kiváltságos csoport, amelynek kiváltsága azonban egyre kérdésesebb és vitatottabb lesz. Az egyház — teológiailag szólva — valóban egyre inkább kisded nyáj lesz. Az a felfigyelés és értékelés, amit a zsinat hozott, még képes volt arra, hogy felébressze a világ rokonszenvét, de időközben ez is megfogyatkozott és helyet adott egyfajta újabb érdektelenségnek, vagy éppen intenzív kritikának.” így értelmezi a problémát Heinrich Fries (i. m. 127.). — Otto Semmelroth viszont határozottan állítja, hogy „az egyház — mint kisded nyáj — valami módon a kiválasztottak karakterét hordozza. Viszont épp ezért önmagával, azaz tagjaival szemben olyan követelményeket kell felállítania, amelyek nem is vonatkozhatnak nagy tömegekre. Ezért a kritikusoknak sem lehet megtiltani, hogy amit az egyházban látnak és tapasztalnak, ne a többlet igényével mérlegeljék.” (i. m. 15.) — Ugyanakkor az egyház mégis a „meghívás” egyháza: Kifejezésre juttatja Isten egyetemes akaratát, hogy minden ember üdvözöljön (vö. 1Tim 2,4). Az egyház tehát középen áll azon kevesek között, akik megvalósítják, — és ama „meghívott" sokaság között, amely gyakorlatilag egybeesik a világgal. Az egyház ezért — helyesen — a teljesebb kibontakozás dinamikáját követi és a gondjaira bízott embereket is erre biztatja. Az egyház történetisége. Jogunk van arra is, hogy az egyházról mint történeti valóságról is kritikát mondjunk. Krisztus megalapította egyházát és megígérte, hogy megőrzi a végső pusztulástól. Ez az alapítás kettős értelemben mondható történeti ténynek: a történelemben játszódik le és egyben átjárja a történelmet. Az egyház beépült a történelembe és ezzel olyan hatóerőkkel találkozott, amelyek a saját normáin mérik le őt magát. A történelem olyan időbeli folyamat, amelyet az emberek szabad döntése határoz meg, de a történelem is visszahat az egyesek értékeire. A kritika itt arra figyelmeztet, hogy azért, mert valami hosszú időn át történelmi tény volt az egyházban, még nem bizonyítja, hogy azt Krisztus is úgy akarta. Ezért mindig újra megvizsgálandó, vajon egy-egy jellemzőnek tűnő vonást azért tartunk-e még fenn az egyház életében, mert Krisztus valóban úgy akarta, — vagy esetleg csak azért, mivel gyengék, vagy gyávák vagyunk arra, hogy a korszerűtlent időszerűbb formákra cseréljük fel. „Ki kell emelnünk, hogy az egyházat nem lehet egyszerűen a .régi' és az ,új’ fogalmakkal leírni, jellemezni. Az egyház a hivők közössége, a történelemben 25
