Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - TÁVLATOK - Az egyház bírálhatósága
élők közössége, akik hitüket minden időben ebben a rövid, de átfogó kifejezésben foglalhatják össze: Hiszünk Istenben, aki Jézus Krisztusban szólt hozzánk és tetteivel meghozta a világ üdvét és reményét!... Az egyház minden kor emberének aktuális, hiszen a történelem emberei jelenítik meg az Isten népét, akiknek hitüket a saját korukban kell kimondaniuk, abban kell megélniük és érte felelősséget vállalniok. így hatol be Isten népének keresztény hite a történelem minden órájába, a miénkbe is, amelyet ,új kornak’ nevezünk." (H. Fries, i.m. 131.) A történetkritika pontosabb alkalmazása önmagában hordja saját nehézségeit akár a múltat, akár a jelent elemzi. Az egyház életéből is mindig csak egy metszetet tudunk áttekinteni, a teljes történelmi valóság nincs jelen a bírálók szeme előtt. A történelem kutatója azonban sohasem lépheti át a Ranke-féle tárgyilagosság szabályát, amely megkívánja, hogy a történész csak azt ábrázolja, ami volt. Korunkban már különbséget tudunk tenni história és történeti szemlélet között. A történeti szemlélet több, mint egy esemény megállapítása, leírása, ugyanis állásfoglalást, döntést is kíván a jelen és a jövő számára. Az ilyen történelemre alapozott döntés csak akkor érvényes, ha a múltról is ítéletet mond. A megítélést viszont az nehezíti, hogy a múlt eseményeit eleven összefüggések nélkül látjuk, mert a maga egészében nem ismerjük a korabeli életet. De ugyanez a nehézség fennáll „az itt és ma" egyházának bírálatánál is. Az egyház közössége átélte a történelmet, benne föllelhetők a közösségi és egyéni döntések szövedékei és ellentétei. Ebben a közösségben főleg kétfajta ellentétet kell összehangolni. Hitünk egyik igazsága az, hogy a mai egyház azonos a kezdetivel, amely Krisztustól alapítva végig járta a történelmet. De az is tény, hogy az egyház történetisége folytán az előző évszázadokban más volt, mint ma. Az ilyen nehézség azonban nem lehet akadálya annak, hogy ne is próbáljuk felvázolni, milyen volt a múlt, még ha az mai szemmel fájdalmas, megszégyenítő, vagy nagyon is emberi. Az egyház szentségének bírálata A méltányos szemlélet megkívánja, hogy az egyház szentségének bírálatánál ne feledjük el, amit Szent Pál megkívánt: a gyengék figyelembevételét (vö. Rám 14,13 skk). Ha hiszünk abban a titokban, hogy az egyház a maga konkrétságában, elégtelenségében is krisztusi alapítású, akkor a bírálat ilyen szellemű gyakorlása és elfogadása lelkiismereti felszólítás lesz számunkra. A hagyomány Krisztus egyházát „szent” jelzővel illeti. A tagok csakis Krisztus istenemberségében való titokzatos részesedés miatt „szentek”, viszont számos nem szent, sőt bűnös ember is realizálja Krisztus egyházát. Az egyháznak ebben az értelemben kell szentnek vallania magát és ez tagjaira természetesen súlyos kötelezettséget ró. Az egyháznak mindenképpen közölnie kell az Űrtől kapott szentséget, mivel Ű jelen van és működik benne, és ezt nemcsak a kevés számú erkölcsileg is szent emberrel közli, hanem kiárasztja az egész világ felé. A „szent” egyházat valló hitünk két lelkiismereti kérdést nyomatékol: egyházbírálatunknak nemcsak a fentiekben említett nehézségek miatt kell óvatosnak lennie, hanem tartózkodásra int az egyháznak Krisztustól nyert szentsége is. Jézus Krisztus, az Istenember a „szolga alakjában" magára vállalta az emberi ítéletek támadásait. De az Újszövetség arról is értesít, hogy a hit kivonja Jézust a merőben emberi bírálat alól, mert imádja a benne lévő Istent, akinek szentsége Jézus emberségét is megilleti. Az egyház valóságosan részesedik Krisztus istenemberségében és szentségében, de csak részesedik. Bár az emberit átjárja benne az Isten szentsége, — az emberek magatartása azonban még így sem felel meg sokszor az isteni jelenlétnek. Azért a „szent” egyház bírálata nemcsak lehetséges, hanem messzemenően jogos is. A „szent egyházat" nem elég a kívülről érkező bírálattól védelmezni, hanem a tagoknak, mint belső alkotóelemeknek kell azt valóban szentül felépíteni, önvizsgálásból fakadó kritikával kell észrevenniük, ha nem szent módon képviselik Krisztust a világ előtt. Bizonyára mindig is szükség lesz arra, hogy az egyházat prófétai viharok megtisztítsák az emberi hanyagságtól, beképzeltségtől, szeretetlenségtől, külső kötöttségektől —, tehát mindattól, ami már nem szent az egyházban. Az egyháznak a „bentről” érkező bírálatban önmagát is meg kell vizsgálnia, hogy belső vihara igazán prófétai jellegű-e és a kritika a Szentlélek szószólója-e a Krisztustól megszentelt egyházban. Vagy esetleg csak az emberi türelmetlenség hangja, amely megakadályozza annak a hitnek a felismerését, hogy Isten „azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket—, és azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket és ami a világ előtt alacsony rendű és lenézett —, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak” (1Kor 1.27 skk)- nr 2ó
