Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 1. szám - TÁVLATOK - Az egyház bírálhatósága

nemcsak az illetékeseknek, hanem másoknak, akár olyanoknak is, akik megítélésükben nem is mindig tárgyilagosak, inkább szubjektivek és éppen ezért más szemszögből, mintegy „kiegészítő módon” ítélkeznek, mint az illetékesek. Az egyházat bírálni tehát nemcsak lehetséges és szabad, hanem igen fontos funkció. A helyes bírálat mintegy beszorítja az egyházat abba az eszkatologikus magatartásba, amely Isten országát végső formája felé irányítja. Az egyház nemcsak abban az értelemben él reménységben, hogy a jövő ajándékaként várja beteljesedését és tökéletesedését. Ebben az esetben ugyanis a reménység könnyen a kritikus valóságtól való meneküléssé válhat. A remény megfelelő formája az, hogy kitárul, mindig igyekszik a további jót elérni, de amit elért, azt sem érzi önelégült biztonságban. A bírálat megvédi attól, hogy feladja bizakodó reménységét, mint igazi életformát és ezzel feladja önmagát is. Az a kritika épít, amely rámutat a pozitívum eléréséhez szükséges, de még hiányzó tényezőkre, — felébreszti a rejtett életerőket és ezzel nemcsak eltávolít a negatívum-' tál, hanem már kezdete az értékek teljesebb felismerésének. A kritikus szándékának őszintesége ilyen mércén mérhető le: Vajon szívügye-e, hogy a megbírált egyházat Isten országa felé irányítsa és az ellentmondásokat a kritika erejével eltávolítsa? Vagy inkább kárörömet, be nem vallott önelégültséget érez afölött, hogy az egyház nem képes jobbá lenni?

Azt sem lehet kifogásolni, hogy az egyházat a nyilvánosság lényében bírálják. Igaz, az egyházon belül szükséges az olyan kritika is, amely az Űrtől adott figyelmeztetés szerint „négyszemközti" vagy „egy-két tanú" előtt történik (vö. Mt 18,15k). Van azonban olyan kritika, amelynek legitim helye a nyilvánosság, mivel az egyház lényegileg nyilvánosság számára alapított intézmény. És mint ilyen, nemcsak a hit közös gyakorlását mozdítja elő, hanem magát Krisztust kell megjelenítenie az emberi társadalomban. Ez az egyház úgy közvetíti az igét és az üdvösséget, hogy tagjait önmagába testesíti bele. Ennek következménye azután, hogy az egyház nyilvános viták tárgya lesz. Azzal viszont, hogy elfogadja a nyilvános bírálatot, könnyebben védekezhet az egyoldalúsággal, az elsietett ítéletekkel, vagy egyoldalú torzulásokkal szemben. A nyilvánosan vállalt bírálatban azt is igazolja, hogy lényeges feladatához még hű maradt, továbbá amije valóban van, azt a közösség elé tárja. Másként nem volna semmi alapja a bírálatnak. Mivel a láthatóság és a nyilvánosság nem csupán mellékes jegye, hanem lényeges eleme az egyháznak, ezért a jogos kritikával szemben nem kereshet kibúvót például az egyház és a katolicizmus közötti megkülönböztetés hangoztatásával. A szemrehányást nem lehet egy olyan „katolicizmusra" hárítani, ami még nem maga az egyház és így a kritikus sem védekezhet azzal, hogy ő „csak a katolicizmust" bírálta, nem pedig az egyházat. Bizonyos nézőpontból ugyan van értelme ennek a megkülönböztetésnek. Például az egyház a hívek életének nem minden területén kíván ugyanolyan mértékű elkötelezettséget, és épp ezeket a távolabbi területeket szokás a katolicizmus fogalmával jelölni. A bírálat azonban rendszerint a keresztény élet konkrét és központi területeit érinti, ott ahol az egyház szükségszerűen azonos azzal, amit katolicizmusnak mondanak. Ha tehát valahol a katolicizmust bírálat éri, azt magára kell vonatkoztatnia az egyháznak is.

Az egyház bírálatának szempontjai és akadályai

Hogy kritikai törekvéseinkben igazságosak tudjunk lenni, ismernünk kell az egyháznak a közösségre, a történelemre kiterjedő valóságát, amit végül is természetfeletti titkának szentségében foglalhatunk össze.

Az egyház közösségi életét rendszerint három oldalról éri bírálat. Először is meg kell értenünk a világhoz való viszonyának kettős értékét. Az Űr főpapi imájában kiemeli, hogy tanítványai „nem e világból” valók és mégis a „világba” küldi őket, összehasonlítva saját küldetésével: „Amint én sem vagyok a világból”, de „Te küldöttéi engem a világba".

Innen ered az egyháznak a neve is: „eklézia”, tagjai „kihívottak" a világból, tehát különböznek tőle, bár nem élnek kiszakítva belőle. Az egyház jól tudja magáról, hogy nem a világból való, de küldetése van a világhoz. Az egyház e kettős helyzetéből adódik, hogy az emberek mindig találnak benne valami rokonit és foghatót, és ezért úgy hiszik, hogy teljességgel ismerik azt a mércét, amivel felmérhetik az egyházat. De bármennyire is benne él az egyház a világban, annyira más, hogy „kívülről” nem ítélhető meg teljesen. Annak, aki hitelesen akarja bírálni, ismernie kell az adott hitnormákat és élnie kell az egyház életét.

Ehhez az egyházon belüliséghez az sem elegendő, hogy valaki csupán tagja legyen

a látható egyháznak. Helyesen csak az tudja bírálni, aki az élő egyházat belülről tapasztalja meg. Ezért kérdéses C. Amery azon kijelentése, hogy a „sentire cum Ecclesia megkívánhatja tőlünk a meglévő katolicizmussal való szakítást is" (Die Kapitulation oder Deutscher Katholizismus heute, 117.). Egyébként is Loyolai Ignác — akinek Lelkigyakorlatos Könyvéből vették a „sentire cum Ecclesia" kifejezést, — ezt a kijelentést nem az egyházzá/ való együttérzés szabályainak nevezi, hanem arra ad irányelveket, milyen legyen a helyes együtt24