Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Csanád Béla: Krisztus-központú nevelés
„válogatós kereszténynek” (így tudnám magyarra fordítani), aki teljes jóhiszeműen, de identitását feledve, saját magára alapozva —1 tegyük mindjárt hozzá: sokszor magára hagyatva és izoláltan — saját maga válogatja ki a keresztény tanításból és a keresztény élet gyakorlataiból a neki „megfelelőket”.11 Hallatlan kuszaság következik ebből a magatartásból, s mindez nem tudatosan, egyáltalán nem bűntudattal történik. Nem lehet tehát az ő esetükben — a régi fogalmak szerint — herezisről beszélni. (Példa: Hollandiában történt tíz éve, hogy egy eukarisztiát ünneplő katolikus csoportban megkérdeztem egy főiskolás lányt, hisz-e Krisztus valóságos jelenlétében. A válasz: ez a „téma” őket egyáltalán nem érdekli, az eukarisztia ünneplésében a lényeg az együttlét, a közösség, a szeretet. (Zulehner eseteiben és a szűkebb körű magyar vizsgálatok eredményeiben is gyakran találkozunk „ellentmondásokkal”, például hogy a megkérdezettek közül többen iárnak templomba, mint akik hisznek az örök életben vagy Jézus Krisztus istenségében stb.12 Ehhez a kritikus helyzethez hozzá kell vennünk azt a problémát is, hogy az egyház, mint intézmény — részben híveire qyakorolt hatástalansága, másrészt külső okok miatt — mind keleten, mind nyugaton a társadalom, a közösségi élet perifériáira került.13 Korunk embere — még kevésbé mint elmúlt korszakok gyermeke —, nem találhatja meg identitását segítség nélkül. Szociálpszichológiai közhely, hoqy a mai embernek is szüksége van a „másikra”, a „többire”, a csoport vagy a közösség tekintélyére, hogy megtalál ia és kibontsa saját személyiségét. Különösen áll ez a gyermekekre és fiatalokra, akik eqvébként is biolóaiai és szellemi krízisben vannak. Ezek tudatában állítja a legutóbbi szinodus: „A katekétáknak arra kell törekedniük, hogy a keresztények a különböző pluralista helyzetekben is ki tudiák bontakoztatni személviséoüket. Éppen ezért az embereket identitásuk tudatára kell nevelni: meg lettek uqyanis keresztelve, hivők és az egyház taqjai lettek”.14 A fentebb említett vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a vallás, a bit és az egyház ,,meg- hasonlása" (egyház nélküli kereszténység, Krisztus nélküli egyház stb.) mindenütt tovább terjed, ahol nem ismerték fel, illetve nem valósították meg a szolgáló, testvéri közösségként reprezentált egyházat. De ez a megállapítás már tovább vezet témában. Most már nemcsak arról van szó, hogy a közösség a legiobb nevelőie lehet a kereszténynek, hanem arról is, hogy a keresztény közössé a eavben a keresztény nevelés célia is. A keresztény oktatás és nevelés fő célkitűzése ugyanis az, hogy a megkeresztelt embert, az egyház tagját közösségi emberré formálja, aki Jézus szeretetének mintájára (Jn 15,12) másokért él. A keresztény egzisztenciát csak a közösségi szeretet dimenziójában tudjuk megvalósítani. A keresztény közösség, mint nevelési cél A közösségre nevelés tartalmát és módszereit az határozza meg. milyen közösségi eszménnyel és taoasztalatokkal rendelkezünk. Minden keresztény közösség, legyen az kate- kézis-csooort. Biblia-közösség, liturgikus kisközösséq vaqy bózisközösséa. az Evanaelii nun- tiandi értelmében csak akkor ítélhető jónak, tehát akkor lehet a keresztény nevelés célja, ha az az egyetlen krisztusi egyház (nagy közösség) része vagy reprezentálja.15 Érdemes a kérdés eredetét vázlatosan áttekintenünk. A hit és a vallásosság „elperifériásodási folyamata" a leatöbb helyen az ötvenes évek véaéiq tartott zavartalanul. S mit kezdtek az eayház prófétái és tanítói ebben a helyzetben? Mindenekelőtt kontestáltak. Ez a kontestálás nem tiltakozást ielent elsősorban, hanem szembesítést, tetemrehívást. Szembesítették a felelősöket, önmaqukat is a tényekkel. Tiltakoztak a nem autentikus keresztény életfelfogás és magatartási formák ellen. Hozzánk főleq csak ebben a negatív töltésben jutott el a kontestáció híre, csak a szélsőséaes esetekről hallottunk, pedig létezett a legális, a hierarchia által támogatott kontestáció is. Értékes és mindenkéopen pozitív eredménnyel járó szándéka volt ennek a kontestációnak a keresztény élet megújítása. A 2. Vatikáni zsinat is ebből a szándékból született meg, mór akkor, amikor XXIII. János pápa még vázolni sem tudta a megoldásokat. Nem az egyház ellen folyt ez a kontestáció a hatvanas években (leszámítva a kontárokat és a hamis prófétákat), hanem az egyház és a kereszténység meghamisítása ellen. Jó példa erre Max Delespesse híres „Jésus et la triple contestation” c. könyve, amelynek igazi „oka” egy magát „hagyomány, család, tulajdon” címmel szerepeltető szélsőséges integralista mozgalom volt. Az igazak küzdelme —• a zsinaton is — az egyház és a kereszténység identitásáért folyt. Eszmé- lődésük során rövid idő alatt rájöttek arra, hogy vissza kell térnünk a forrásokhoz, magához Jézushoz és a keresztények legősibb, leghitelesebb közösségéhez. Lényegében így kezdődött el az egész világon elterjedt, jó eredményeket mutató egyházi közösségi „mozgalom”, amely radikális, a hitelre méltó evangéliumi életet megvalósítani akaró egyházi csoportokban és kisközösségekben realizálódik. Ezekben a közösségekben többnyire megoldódik a 251
