Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Csanád Béla: Krisztus-központú nevelés
két, már régóta egy csoport tagjai vagyunk. A család az első csoport, amely világnézetünket és szociális beállítottságunkat befolyásolja".6 A klasszikus pedagógia megkülönböztet nevelő tényezőket és nevelési tényezőket. Nevelő tényezőnek mondják a nevelőt és a nevelendőt (nemcsak a nevelőt!), kettőjük személyes és kölcsönös munkája és lőípcsolata eredményezi a neveltséget, a fejlődést (erudiciót). Nevelési tényezőknek nevezik azokat a körülményeket, adottságokat (belső vagy külső, biológiai vagy környezeti „adatokat"), amelyek — többnyire nem tudatosan — befolyásolják a nevelés folyamatát. Ezeket a tényezőket a fápasztalat alapján rangsorolni is lehet. A Tdasszi- kus pedagógia a nevelő tényezőkre fekteti a hangsúlyt: a nevelés lényegében a személyes és kölcsönös kapcsolat és tudatos munka eredménye. A biológiai és szociálpszichológiai alapozottságú elméletek a nevelési tényezőket hangsúlyozzák, túlozva biológiai vagy szituá- cíos~determinizmust hirdetnek. Néhány évtizede Stern, német pszichológus kidolgozta a kettő konvergenciájának determinista elméletét: az ember személyiségét a társadalmi (szociális) helyzete határozza meg biológiai adottságai alapján. A legtöbb pedagógus manapság, ha nem is fogadja el az elmélet determinizmusát és helyt ad a pedagógiai munka jelentőségének is, féllábbal ennek az elméletnek a talaján állva kezdi munkáját'.7 Minden nevelői gyakorlatban bebizonyosodik, hogy nincs ember, aki ki tudná vonni magát környezetének hatása alól. A keresztény nevelésre vonatkoztatva súlyos „következményekkel" jár ez a megállapítás. — 1. Mindenekelőtt tudomásul kell vennünk, hogy keresztény közösség nélkül nem lehet a hitre nevelés munkáját eredményesen elvégezni. Ez a tény már régen bebizonyosodott a nem keresztény környezetben dolgozó külmissziók esetében. A „keresztény területen” újabban kibontakozó egyházi közösségi mozgalmakat is a missziós pasztoráció felismerései, tapasztalatai hozták^IéTreTégöTább annyira, mint az elvilágiasodott világban élő hivők igényei. A gyermek hitének fejlődésében döntő szerepe lehet a családnak, illetve annak a közösségnek, amely tanítással és élményekkel gyarapítja a bontakozó vallásos életet. „Az Isten és Jézus iránti hit és szeretet nem a tudás, hanem a tapasztalat nyomán növekszik. Csak úgy marad meg a gyermekbén’, ha élménnyel van megalapozva” — írja Marielene Leist, a keresztény nevelés egyik szakembere.8 A gyermekkeresztség kiszolgáltatásánál is a közösség hitére appellál az egyház: „Gondoljatok arra, hogy ti is részesültetek a szent keresztség- ben! Mondjatok tehát ellent a bűnnek! Aztán pedig tegyetek tanúságot hitetekről Jézus Krisztusban! Ez az egyház hite, és ebben a hitben kereszteljük meg a gyermekeket”.9 Ezek tudatában hirdeti az 1977-es püspöki szinodus: „Az a hely, illetve terület, ahol a katekézis szabályosan folyik, az a keresztény közösség. A katekézis semmiképpen sem pusztán egyéni feladat, sokkal inkább a keresztény közösség dimenziójában történik”.10 — 2. Újabb szempontokat adnak a keresztény közösséq nevelői értékeléséhez a mai hitéleti szociológiai és egyházszociológiai vizsgálatok. Ezekben ki tudjuk mutatni, hogy a Krisztusról szóló tanítás gyakorlatra váltása, vagyis a krisztusi életre nevelés végső soron a keresztény identitás kérdése. A kérdés lényege ez: Ki az igazi, hiteles és ugyanakkor korszerű keresztény? S aki kereszténynek vallja magát, igazi keresztény-e? A vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy az autentikus keresztény élet és annak bennünk és általunk való realizálása között időnként és helyenként szinte áthidalhatatlan űr keletkezett. Az emberi élet minden területén kisebb-nagyobb krízissel küzdő ember vallásilag is nehéz helyzetbe került. A szakemberek a krízis okát főleg abban jelölik meg, hogy a vallásos ember elvesztette „természetes”, homogén „közegét”, azaz környezetét és közösségét. Sokszor nem találja helyét az idegenné vált világban és zavarja a pluralista világ sokféle lehetősége, mely lépten-nyomon döntésre kényszeríti. Döntéseiben gyakran ellentétbe kerül hivő önmagával, és legtöbbször aligha várhat, nem is kap külső segítséget. Mivel az egyház pásztorai és tanítói sem tudnak kellő időben segítséget nyújtani (sok helyen nem ismerték fel a helyzetet, megszakadt az információs kapcsolat a mai világ és az egyház vezetői közt), „polgárjogot” nyert a szubjektivizmus, a történelmi és szociológiai relativizmus a hivők felfogásában is, sőt a hit dolgaiban is, ami eqyúttal a vallásosság szekularizálódását is jelentheti adott esetben. Az emberek gondolkodásában így perifériára került a vallásosság sok követelménye, mai hívőknél gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel: a hit és annak qyakorlása nem foglalja le egész életét, hanem ellenkezőleg csak arra jó, hogy emberi életének, helyesebben világi életének kiegészítője legyen, esetleg — nyugati vonatkozásban — jólétének, néha csak érzelmi életének pótléka, de nem lényeges eleme, eszköze legyen. Már sok keresztény számára is a vallás nem élet-princípium, a hit nem életelv, hanem pótlék vagy konzum-cikk. De identitási zavarában még ragaszkodik — esetleg hosszú ideig —• a formális vallásossághoz, mert ez foglalja keretbe régi önmagát. Ennek az új típusú kereszténynek a jellemzésére vezette be Paul Michael Zulehner, a jeles pasz- torálszociológus az „Auswahl-Christen” kifejezést és fogalmat. Azt a keresztényt nevezi ő 250
