Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)

1978 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Balikó Zoltán: A lelkész hitbenjáró ember

sem a törvényt, sem az evangéliumot. .. Mivel elfelejtettük, hogy az Úr evangéliuma az, ami reánk bízatott. Mivelhogy magunk sem éltünk velük rendszeresen. Persze, hogy elhízott a régi Ádám és csenevész az új ember. Megüresedett az az ismeret, hogy „az én Uram engem elveszett és megítélt embert megváltott vagyis minden bűntől, a haláltól és az ördög hatalmából megszabadított és magáévá tett..." s ennek következményeként ködössé lett az új élet ti. az, hogy „egészen az övé legyek, az Ő országában Őalatta éljek és Néki szolgáljak . . ." Legtöbben közülünk, inkább érzik magukat szerencsétlennek, hatalmaskodók áldozatának, fel nem ismert zseninek, mint elveszett és megítélt, de megszabadított és a Győztes Úr tulajdonává tett embernek. így fakad azután a kesernyés életérzés, nosztalgia, szorongás és fóbia szívünkben. Mint akik az alapvető kérdésekre nem kaptak választ. Pedig ember nem tud élni értelem nélkül. Lelkész legkevésbé. Tudnom kell, hogy ki vagyok és mi a dolgom maroknyi földi életemben. Csapnivaló igehirdetők vagyunk s pontosan ezért képtelenek vagyunk igehallgatóvá válni. Belső zűrzavarunkat kivetítjük másokra a keresztségünk- ből fakadó mindennapi megtérés helyett. Már nem értjük a tipikusan lutherit: simul justus et peccator realizálását, mint akik egyszerre elveszettek és megtaláltak, koldusok és királyfiak, sírók és örvendezők, halottak és élők, önmagukban kétségbeesettek és ugyanakkor rendíthetetlenül bízók.

Megfordultam olyan baranyai faluban, ahol már csak néhány ember él. Egyre több az elhagyott ház. Válligérő dudva az udvaron, beszakadt tetőn át dolgozik a szél, eső, fagy. Megroggyant vályogfalak, mindenütt szemét és törmelék. Ilyen egy lelkész elhanyagolt „belső szobája". Hol vannak azok a reggelek, amikor első szó az ima, első olvasmány a biblia volt. Amikor az Ür előtt csendből indult életünk. A Vele újra megkötött szövetség erejében kezdtük tenni dolgainkat. Amikor egy-egy reggeli „kinyílt" ige estig muzsikált szívünkben s napközben megpecsételten és beváltottan erőt adott a szolgálathoz. Amikor még úgy léptünk az emberek közé, mint akik fénnyel arcukon és békével szívükben jönnek a szentélyből. Megszámolhatatlanul sok szolgálati vétség, üres mondat, menekülés és visszahúzódás, vallásos szólam és rekompenzációval szenvedélyesen űzött hobby ebből az elhanyagolt, poros, rendetlen „belső szobából” nyüzsög elő, mint surranó patkány és potrohos svábbogár. Mit éreznek az angyalok, ha még mi is elszomorodunk kollégák dilettáns dolgain. Nincsen biblia-ismeret. Nincs személyes ima-élet. Nincs élő kapcsolat Jézus Krisztus és lelkipásztor között. Évekre visszamenően felsorolják a legjobb focistákat, tájékozottak a sport világában, kitűnően metszenek szőlőt és gyümölcsfát, disznóhizlalás és kisállat-tenyésztés elismert szakemberei, otthon vannak az irodalom és a színház világában, óriási a zeneismeretük, ragyogó társalgók és kitűnő humoristák, de . .. fogalmuk sincsen a lelkigondozásról, az Úr akarata megismeréséről, nincsenek otthon a biblia világában, még a kötelesség szűk igényét is alig elégítik ki, járatlanok a legfőbb kérdésekben, pontosan abban a szolgálatban, ami a küldetésük s amiért felveszik fizetésüket havonta. Már nincs „ige", csak szólam, az ima nem az Úrral való beszélgetés, hanem szakrális mondatok szokványos recitálása, nincs „lelki" képzettség, csak „testi" jártasság, nincs szolgálat, csak uralkodás, már nem a reánkbízottak- ért élünk, hanem magunk fenntartásával bíbelődünk.

Itt van a legfájóbb pont. Egyfelől tudni arról, hogy Jézus az ÚR és SZOLGA, másfelől pergetni heteket, éveket tulajdonképpeni szolgálat nélkül. Eszünkkel érteni a diakónia teológiáját, de gyakorlatilag adósnak maradni a megvalósítással. Mint aki tájékozott az útról, de önmaga nem lép rá, tudja mit kellene tenni, de nem fog hozzá, beszél a bűnbocsánatról, mint az egyetlen megoldásról, de szíve konokul őrzi régi sérelmeit, igazit és képzeltet, s ha már hallja a másik nevét, elborul az arca és villámot szór a szeme. Prédikáljuk, hogy a bűnbocsánat — új kezdet, de magunkban egymásról évtizedes benyomásokat őrzünk, régi skatulyákba szorítjuk azt, akit talán azóta messze előre vitt új életre a kegyelem ereje. Prédikáljuk a feltámadást s ugyanakkor rettentően hipochonderek vagyunk, csőstül áll a gyógyszer szekrényünkben, egyszerűen nem megyünk beteget-haldoklót látogatni, mert „nem bírjuk" még látni sem a szegényeket... világkataklizmában gondolkodunk és nem a már megszerzett győzelemben. Aprólékos gonddal kiszámítjuk, hogy miképpen alakul 10—20 év múlva lelkészi karunk ahelyett, hogy neki dőlnénk a ma és most reánk bízott feladatainknak. Egyszerűen nem ragyog rajtunk a bűnbocsánat öröme és kétségtelenül számunkra is kivívott győzelem fénye. Szomorúan, idegesen, fáradtan, kedvetlenül diszkreditáljuk még a néhány igaz mondatnak is a hitelét, ami még megmaradt az „első szerelem" tavaszából. S mi az, hogy nincs időnk? ha magunk osztjuk be, akkor valóban semmihez sem jutunk hozzá. De ha az Ür időnk beosztója, egyszerűen elképesztő, mi minden fér bele egyetlen napba. Akinek örök élete van, annak mindig van ideje. A belső szobára is, a napi szolgálatra is!

Ha eddig elolvastad soraimat és még nem lapoztál tovább, engedd meg, hogy magunk számára megfogalmazzak néhány gyakorlati tanácsot. Teremtsünk rendet belső szobánkban.

247