Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TÁVLATOK - Széll Margit: Személyiségünk kibontakozása Jézus Krisztusban
Filii Dei — mondja Aquinói Szent Tamás. Juarez Alfaro a mai nyelven ezt úgy fejezi ki: „Jézus Krisztus saját énjében, emberi módon tapasztalta meg, hogy valóban Isten Fia.” (Gott Vater, HthG I.) Jézus emberi személye tökéletesen másra irányult, nyitottá lett és ezért az isteni Igével való személyes egységében végérvényesen beteljesedett. „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban ..(Fii 2,5) „Jézus ügye minden ember ügye. Jézus egészen Isten oldalára állt és ezzel egészen az ember oldalára áll” — mondja Schillebeeckx (i. m. 50.). Jézus Így megmutatja a mi tennivalónkat is. Isten akarata a mindent átfogó Jó, ami üdvösségünket is jelenti. Isten és ember sze- retetének egymásba kapcsolódása Jézusban, magától értetődő. — És mibennünk? Nálunk jelen van a személyi tökéletlenség akadálya: ezért akar az ember zárt maradni, mert fél „másért" lenni, mert akkor fel kell adnia magát — fél, hogy „elfogy” egyénisége. De ugyanakkor mégis produkálni akar valamit Isten dicsőségére. Pedig Isten az ember üdvösségét nem kötötte teljesítményekhez, — csak ahhoz, hogy hitben és megtérésben feltáruljon szeretető előtt. Ma talán nyilvánvalóbb, mint bármikor, hogy az evangélium üzenete kizárólag Isten szeretetére támaszkodik és nem az emberi teljesítményekre — még akkor is, ha soha nem szűnhetünk meq munkálkodni. És ez azért van, nehoay megtévesszenek eredményeink, nehogy érdekeink uszályába fogjuk be a ió Hír szolgálatát. Jézus mindenekelőtt a gyengéknek, a szegényeknek, a kitaszítottaknak, a szenvedőknek szól, azoknak akik saját erejükből nem tudják megvalósítani személyiségüket. Ez a magatartás felel meg Jézus praxisának. Asztalközösséget vállal a szeqénvekkel és ezzel a gesztusával, — nem kevésbé, mint csodáival — bemutatja Uten ellövendő orszáqa arculatát. Véaül a kereszt,,a szenvedés az a hely, ahol Jézus embersége eqészen kiüresedik. „Jézus a kereszten Istent úgy tapasztalta meg, mint aki megvonta tőle közelségét... de Ő kitartott a hit éjszakáiéban és ebben a külső sivárságban valóban kiüresítette önmagát az isteni Teljesség számára.” (Kasper i. m. 140 ). Emberi utainkon minket is meglep a magunkra hagyatottság, egészen kiüresedünk, hogy utána parányi emberi létünk teljesen megteljék Istennel. A jövő emberének, azoknak, akik, még kisgyermekként élnek közöttünk, vagy éppen most születnek, rendkívüli erőre lesz szükségük, hoqv vállalni tudják az önzetlenség és a lemondás útiét, eqyénilea és társadalmilag. Már nekünk is mekkora erőfeszítést jelent, hogy a technikai kényelemben is legyen eleqendő önfegyelmünk énünk megnemesítésére, hoav képesek legyünk másokért lenni. Jól tudjuk, hogy csak így lehetünk úrrá az önzés háborús méretű veszélyein. Csak így tudjuk megoldani emberségesen a népesedési robbanás következményeit, az emberiség egyharmadának éhezését, a szellemi-lelki elmaradottságot, csak íay érezzük a felelősséget azokért, akik sohasem bontakozhatnak ki érett személyiséggé. A jövőbe induló kereszténynek tiltakoznia kell a harmadik világ embereinek manipulálásával szemben, meq kell akadályoznia a víz, a levegő szennyeződését, a természet atomkárosodását és el kell érnie azt, hogy képes legyen a világon arányosan elosztani az anyagi javakat, hoqy a fejlődés természetes és lelki útját akadálytalanná tegye. Ma mind többen, vallás és világnézeti különbség nélkül Jézusban találják meg azt, akiben kialakíthatják saiát személyisénüket. Ezért ne feledjük sem pasztorációnkban. sem közvetlen magatartásunkban, hogy azokat, akik hallgatnak minket, nem Jézus lényegének elemzése érdekli elsősorban, hanem az. hogy általunk rátaláljanak Benne az önzetlenül értünk tevékenykedő „proegzisztens” Krisztusra: „Aki értünk él, akinek erejével tudunk mi is minden személyes kudarcunk ellenére mindvégig másokért élni. Jézus magában hordozza mindannyiunk rejtett vágyát, a teljes megvalósulásra." — írja Heinz Schürmann a jövőt elénk vetítő írásában (Der proexistente Christus, Diakonia, 1972. 146—160.). Végül az annyiszor visszatérő személyes kérdésre keresünk választ, ami már Szent Pálból is feltört: „Jézus Krisztusnak az ismeretéhez mérten mindent akadálynak tartok... sőt mindent elvetettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzátartozzam” Fii 3,8). Le kell mondani a világról Krisztusért, hogy a világnak adjuk Krisztust — ez a szolgálat mindenkori titka. De le kell tudni mondani önmagunkba fordultságunkról is, önüdvözülésünk féltéséről, tudva, hogy a fejlődésbe tárultságunk határozza meg a jövőt. Teljes erővel arra kell törekednünk, hogy az evangélium ne csupán múltbeli hagyomány, a bibliai földeken elterülő romok őrzése legyen. Jézus a jelenben él, belegyökerezik életünkbe és megnyitja előttünk a jövőt. A világ éhezik és szomjazik a betevő falatért, a szellemi értékért vagy akár egy jó szóért is, és ha mi ezt az ürességet betöltjük, akkor Jézus mellé álltunk, ki elkötelezte magát a világért: „Ügy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz örökké éljen!" (Jn 3,16). 229
