Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 4. szám - TÁVLATOK - Széll Margit: Személyiségünk kibontakozása Jézus Krisztusban
Az emberarcú isten Isten Szava összetett tényezőkben bontakozik ki. Az egyik kor, az egyik teológus érre, a másik arra érzékeny. Ezért a krisztológiai megközelítések is igen különbözők lehetnek. A zsinat után csodálatos erővel virágoztak ki a Krisztusról szóló újabb tanítások, rendszerek, a Krisztus-portrék sokasága. Hazánkban is eljutottunk az összegezés, a bírálat és a szelektálás megfelelő fokára. Korunk filozófiája Nietzsche, Schelling és Hegel nyomán az ember megváltását drámai formában igényli. Az emberarcú Isten vágya olyan elemi erővel tört fel, hogy kezdetben érthetően szélsőségekbe sodródott. Itt nem méltatjuk a különféle irányzatokat, hiszen azt megtették a tanulmányok. Mai távlatból azonban jól látjuk, hogy a szélsőségek egyik pólusán Samuel Reimar, vagy éppen David Friedrich Strauss áll, mindazok akik Jézust csak embernek tartják, sőt ellenszenvükben attól sem zárkóznak el, hogy ferde jellemű egyéniségnek mutassák be. A másik pólusra talán Bultmannt helyezhetjük, aki — éppen a félreértések miatt — már hallani sem akar Jézus történeti személyéről, hanem az ősegyházi igehirdetésben megnemesített Isten Fiát teszi előtérbe. Az ilyesfajta széthúzások a Krisztus-kérdés hálójában szakadást is idéztek elő. Kétségtelen azonban, hogy a Biblia Jézusának mélyebb megértését a történeti módszer, a nyelvelemzés, az irodalmi műfajok és a szerkesztési kérdések felismerése évtizedek során teljesebbé tette. A mai teológusok általában mind arra törekednek, hogy a hatalomtól rettegő, vagy éppen ellene lázadó embernek a triumfáló Krisztus-kép helyett arról az élő Jézusról tanúskodjanak, aki nem a magasságbeli trónján ítélkezik, hogy a történelem borzalmaival sújtson, hanem belépett emberi sorsunkba, istenségét elrejtette, kiüresítette (Fii 2,7), hogy értünk önmagát feláldozza. Ezért Jézus megtestesülésénél, a tehetetlen, evilágra születő Gyermek szegényes jászolánál már megsejtjük szeretetének csalhatatlan jelét. Volt régebben egy „édeskés” szentkép. Sokakat meghatott a jászolban fekvő Kisded, aki első „játékaként" a keresztet szorongatta, anyja, Mária pedig könnytől fátyolos szemmel nézte. Sok elméletet formáltak már Jézus öntudatáról — egyesek egészen hozzánk hasonló gyermeki önfeledt- ségről tanítanak —, a kép egyre mégis jól figyelmeztet: a születéskor már magában hordozza egyéni hivatását, személyisége magvát. A bölcsőben is a megváltó Jézus feküdt, vele találkozunk már a Kisdedben. A mai embernek azonban nem ad elég bizonyságot a karácsonyi titok megsejtése. Mint a kíváncsi gyermek, tudni akarja a karácsony misztériumát. Feltárja a megtestesülés teljességét: az újszülött Jézus nemcsak végérvényes ígérete életünknek, hanem a kereszthalál kínjában és a feltámadás dicsőségében a megváltásunk történeti beteljesítője. Csak a hitigazságok teljes összefüggésében Ízlelhetjük meg az igazi karácsonyt, a megtestesülés teljességét, ami egyben örök jövőnk nyitánya. Vágyunk: a teljesebb személyiség „Az alapvető egzisztenciális kérdésünk nemcsak az: mit mond Jézus Istenről, hanem hogy a megtestesülés tényével mit mond Isten Jézusról?" (Edward Schillebeeckx: Jesus, Herder, 1977. 96.) A keresztény, hogy jobban megértse önmagát, azért mélyebben szeretné ismerni azt a titkot, hogy Krisztusban miként alkot Isten és ember belső egységet. Walter Kasper ehhez azt a tanácsot adja: „Ismerjük meg őszintébben önmagunkat és készségesebbek leszünk az isteni titokban való elmélyedésre is.” A sokféle krisztológiából Kasper letisztultán az emberi önmegismerés távlatában fogja össze jövőnk Krisztus-képét (Jesus, der Christus, Mainz 5. 1976. — vö. III. fej. Jesus Christus — Mittler zwischen Gott und Mensch, 280—319.). Kasper az említett helyen a kalkedoni dogmák bibliailag megalapozott újraértelmezését adja és a hitigazságot személyes-történeti kategóriában világítja meg. Ezen az úton egyrészt az értelemnek nyújt segítséget, másrészt megalapozza Jézus és saját személyünk titkának megtapasztalását, és ezzel, készségesebbé tesz embertársaink iránt, hogy bennük megismerve Krisztust, teljesebbé váljék Isten-kapcsolatunk. Ezen az úton tehetjük élmény- nyó Krisztus Isten-emberségét, és egyben olyan lelkiséget formálunk, amivel üdvösségünk konkrét feladatát is betöltjük. Ebben a felismerésben nem a teológia szokásos módján, az emberi természet, vagy az isteni személyek elvont elemzéséből indulunk ki, hanem megpróbáljuk az embert és az Istent történetileg a Názáreti Jézus életéből feltárni. Az evangélium elfogulatlanul mutatja be, hogy Jézus Krisztusban az emberi lét új valóságával találkozunk, vagy pontosabban, az emberség igazi teljességével: Jézus egészen az Isten és egészen embertestvérei szolgálatában élt. Az emberi létnek ilyen feltárulását a személyes megtapasztalásban ismerjük meg. Az embernek önmagáról két alapélménye van: 226
